Dr. János Schuller

Édesanyám elismert külkereskedő volt, édesapám pedig Balázs Béla díjas filmrendező és operatőr, aki gyönyörű művészfilmeket csinált, s mellette különleges felvételeket lehetővé tevő technikai találmányokat fejlesztett ki. Az alkotás szépsége magával ragadott gyerekként, s azt is éreztem, méltó feladat lenne továbbvinni édesapám munkásságát, de végül ebből csak a fotózás iránti vonzalom maradt meg. Tőle kaptam a mély zeneszeretetem is. Máig emlékszem, ahogy pici gyerekként felnéztem rá, mikor feltette a bakelit lemezt a lejátszóra, s együtt leültünk meghallgatni a klasszikus remekműveket, főképp Beethoven, Chopin és Wagner műveit.

 

 

Egy nagyon is valóságos helyzet, mondhatni szokványos családi tragédia ébresztett rá, hogy mennyire sérülékeny is az ember. Édesapám nővére súlyos rákbeteg lett, majd sajnos el is veszítettük őt. Nyolcadikos fiúként arra gondoltam, a kutatásnak kell szentelnem az életemet. Komolyan hittem benne, hogy felfedezem a rák gyógyítását. Mivel jó tanuló voltam, az édesapám kitalálta, hogy az István Gimnázium matematika tagozatára menjek tovább, mondván teher alatt nő a pálma. Valóban kiváló szellemi fejlesztés volt, de keményen dolgoznom kellett minden pálmalevélért: Az osztály majd minden diákja a saját kerületében a területi matematika verseny első öt-hat helyezetteiből került ki – ebben a csapatban matematikából már nem kerültem be az élmezőnybe. Azért végül is felnőttem a feladathoz. Sikerült viszont az iskolai fizika versenyt megnyernem, és arra nagyon büszke voltam.

 

Ez igaz. Sikerült az akkoriban maximális 20 felvételi pontot elérnem és így felvettek az Általános Orvosi Karra. Az igazi küzdelem csak akkor jött, hiszen ott már nem volt elég a logikus gondolkodás. A magolás pedig nem az én világom. Az anatómia vizsga ma is a rémálmaim közé tartozik, miközben sok más elméleti tárgyat boldogan tanultam. Emlékszem: volt egy anatómiai ábra, rajta 45 „tüske” jelölte az adott szerv részeit, s ebből minimum 40-et pontosan tudni kellett. Hát, inkább háromszor elolvastam volna az élettan könyvet, mint hogy az anatómiai képleteket memorizáljam. Világéletemben azt szerettem, ha ki tudom következtetni a dolgokat, ezért éreztem magamhoz közel a kutatást is. Aztán harmadévtől - a klinikai tárgyak megjelenésétől - kezdve egyre inkább fontossá vált számomra a közvetlen gyógyítás. Gyakorlatilag versenyt csináltunk a barátaimmal abból, hogy szinte az első szótól az utolsóig megtanuljuk az általunk legfontosabban ítélt tárgyak tankönyveit, hogy minél jobb orvosok legyünk. Ilyen tárgy volt elsősorban az élettan, a kórélettan, majd a gyógyszertan és a belgyógyászat. Az egyetemi évek alatt sokat gondolkodtam, hogy milyen szak felé specializálódjak: három szakág között vívódtam: a sebészet, a belgyógyászat és a nőgyógyászat között.

Úgy éreztem, a belgyógyásznak mindent kell tudnia. Persze már akkor is tudtam, hogy ez a szakma is több kisebb részből áll, de a maga komplexitásában nagyon izgatott. Ma már tudom, hogy lehetetlen „mindent tudni”, hiszen az ismeretek robbanásszerűen bővülnek, képtelenség, hogy valaki mély részleteiben egyaránt értsen a szív, a tüdő, a vese, a gyomor-bélrendszer, a hormonális rendszer és a vérképzőrendszer betegségeihez. Mégis, a belgyógyász (és a jó háziorvos) az, aki ezt leginkább célként tűzi maga elé. A jó belgyógyász legalább egy vagy néhány kisebb területet nagyon jól ismer, követi az orvosi irodalmat, és törekszik arra, hogy a többi szakágban is legalább jól eltájékozódjon; ő az, aki leginkább „egyben nézi a beteget”, a különböző vizsgálati leleteket integrálja. Az egyetem mellett rendszeresen bejártam tanulni a Péterfy Kórház egyik belgyógyászati osztályára, ahol szakmailag és emberileg is nagyon sokat kaptam az idősebb orvosoktól. Az osztályvezető főorvos Dr. Márton István címzetes egyetemi docens volt, korábban a híres neves Magyar Imre professzor egyik eminens munkatársa. Ő azt hirdette: „Nálunk a beteg az első” – és ez valóban így volt. Az ottani lelkesültségemnek köszönhettem azt is, hogy bár a végzésem idején 70-en pályáztunk 5 budapesti belgyógyász állásra, a szerencsés kiválasztottak közé tartozhattam. Az Uzsoki Kórházban dolgoztam 2 és fél évet, szintén kiváló osztályvezető mellett, majd egy álláshely megüresedése után visszakerülhettem a Péterfy Kórházba, atyai mesterem mellé. Csodáltam a tudását, s azt az alázatot, ahogyan a betegek felé fordult.

 

Így van. A mentorom nyugdíjazása után a László kórház két kiváló főorvosa, Dr. Szalka András és Dr. Prinz Gyula keresett meg állásajánlattal. Ővelük korábban, még a belgyógyászati szakvizsga előtti infektológiai gyakorlat során ismertük meg egymást. Hatalmas váltás volt ez a nagyrészt idős belgyógyászati betegek ellátása után. Még az orvosok között sem tudják sokan, hogy a modern infektológia egyáltalán nem egyenlő a klasszikus fertőző betegségek gyógyításával. Hihetetlenül színes és lenyűgöző világ, ami akkor még különösen méltatlanul elhanyagolt területe volt a belgyógyászati oktatásnak. Ez egyben azt is jelentette, hogy egészen az alapoktól kellett építkeznem, ami valóban komoly kihívást jelentett.

 

Nem egészen. Már a Péterfy Kórházban is kacsingattam felé, főnököm javaslatára kiváló mestereknél elkezdtem tanulni a gyomor-bélrendszeri tükrözéseket, de az igazi lehetőséget a László kórházban kaptam meg. Az osztályunk fő profilja a májbetegségek gyógyítása volt, így ebbe ástam bele magam kiváló főnököm, Dr. Telegdy László főorvos úr irányítása alatt, s közben nagyon megszerettem a hepatológiát.

 

Küzdelmes, de egyben izgalmas terület, amelyben különösen az elmúlt 15-20 évben óriási fejlődés következett be. Volt egy betegem például, aki az egyik legelterjedtebb fertőzést, a hepatitis B-t kapta meg, és sajnos mire hozzám került, addigra a végstádiumú májbetegség minden szövődményével rendelkezett. Az 1980-as évektől kezdve elsősorban az AIDS gyógyításának kutatása eredményeképpen világszerte megjelentek új vírusellenes gyógyszerek, így ennek köszönhette ez a beteg is- aki kis híján belehalt a májcirrózisba- hogy évről-évre egyre jobban lett. Ahogy az állapota megkívánta más, kiegészítő kezeléseket is alkalmaztunk, míg végül elmaradtak a szövődmények, majd lassan elhagytuk a gyógyszereket, s még 16 évig jó fizikai állapotban élhetett, végül nem a májbetegségben hunyt el. Igazán mély emberi barátságba kerültünk ez alatt a hosszú idő alatt. Fáj, hogy elveszítettük Őt.

 

Ez valóban így van. Rengeteg krónikus betegségben szenvedő páciense van egy belgyógyásznak, akivel időről-időre rendszeresen találkozik. A kórházi kezelés is sokszor hosszabb időt vesz igénybe. Ez az egyik szépsége a munkánknak, hiszen egy egészen más minőségű orvos-beteg kapcsolat tud kialakulni. Ez kifejezetten fontos számomra. Persze az is igaz, hogy emiatt sokkal nehezebb pillanatokat élek meg, ha romlik a beteg állapota vagy esetleg elveszítem. Mindig azt tartom a szemem előtt, hogy a legjobb együttműködést tudjam kialakítani a beteggel, hiszen csak ez tud hatékony lenni. Ha kölcsönös szimpátia és megbecsülés alakul ki a beteggel, az külön örömet jelent a munkám során.

 

Az osztályvezetői kinevezés egy újabb kesztyű volt, amit úgy éreztem, fel kell vennem. Persze volt egy nehéz tanulási folyamat. Rá kellett jönnöm, hogy egy osztályvezető főorvosnak nem elég, ha magas szintű szalmai ismeretekre törekszik, nem elég, ha emberi példát mutat. Szükség van a határok kijelölésére, szükség van a szigorra is – és megvallom, ezek nem voltak meg a génjeimben. …és erre nem is vagyok büszke. Ma már másképp fognék hozzá… A tekintetben viszont nyugodtan állok a tükör előtt, hogy sokkal határozottabban álltam ki a kórház vezetése felé az osztály betegei, nővérei és orvosai érdekében. Eközben a kórház egésze folyamatos átszervezés alatt volt, ami jelentősen megnehezítette a működésünket. Mindezzel együtt az osztályvezetés 10 éve alatt sok szép pillanatot és visszaigazolást kaptam a betegektől és a hozzátartozóktól, amikor kifejezték elismerésüket az osztály munkája iránt. Végül olyan, számomra nehezen elfogadható változások történtek a kórház szervezeti felépítésben, ami miatt azt éreztem, ideje váltani. Eleget tettem egy régi kérésnek, és főállásban lettem orvos egy magánegészségügyi intézetben.

 

Igazán tetszik a magánegészségügy átláthatósága, konstruktivizmusa és hatékonysága. Ezt nem nehéz megszokni. Mint ahogy azt sem, hogy kevésbé forgácsolódik szét az ember ereje, az időm nagyobb részét fordíthatom a páciensekre. Az ambuláns betegek mellett azonban nagyon hamar hiányozni kezdett a kórházi munka és a májbetegek gyógyítása. Ez utóbbit megoldottam azzal, hogy hetente egyszer az Uzsoki Utcai Kórházba járok rendelni, ahol nemcsak ambuláns májbetegekkel foglalkozok, hanem konzíliáriusként részt veszek a különböző osztályokon fekvő betegek hepatológiai problémáinak megoldásában. A Róbert Kórház mostani felkérése pedig igazi ajándék, lévén az én vezetésemmel hozzuk létre a belgyógyászati fekvőbeteg ellátást. Szakonyi főorvos úr pár éve már megkeresett, de az igazi feladat most jött el számomra: egy profiljában is folyamatosan bővülő fekvőbeteg osztály kialakítása.

 

Az apai örökség, a klasszikus zene elengedhetetlen része maradt az életemnek. A fényképezőgépet már csak a nyaralások és a családi események megörökítésekor veszem a kezembe, de még mindig boldogsággal tölt el, ha fotózhatok. A legnagyobb kikapcsolódást pedig a hétvégi természetjárás jelenti. Feleségem is orvos, így hasonlóan elfoglaltak vagyunk. Három gyermekünkből kettő már kirepült, de a családi nagy beszélgetések most is nagyon sokat jelentenek számunkra.