Dr. Csaba Ákos

A sport és a természet szeretete

Gimnazista koromban versenyszerűen eveztem, de az egyetemet már nem tudtam a sporttal összeegyeztetni. Sajnos egyik évben azt vettem észre, hogy mindenki egy fejjel nagyobb nálam, ami ebben a sportban sokat számít. S mivel már nőni nem fogok, és az egyetem sem hagyott erre sok időt, ezért abbahagytam az evezést. Később öcsémmel mindenféle őrültségeket csináltunk, pl. hegymászást. De ezek már régen voltak. Gyerekfejjel sokat kirándultunk a szüleinkkel. A természet szeretetét tőlük örököltük. Ők már közel vannak a 80-hoz, de még most is sokat kirándulnak a szabadban.

Erőpróbák

A Kinizsi 100 terepfutást háromszor teljesítettem. Nagy kihívás volt. Az utolsó 15-20 km-t már csak fájdalomcsillapítóval tudtam lefutni. Érdekes volt látni, hogy a célba futók között főleg idősebbeket láttam. A fiatalok is elkezdik, de nem fejezik be, feladják. Kitartás és elhatározás kérdése volt. Egy olyan kaland, amit muszáj volt kipróbálni 30 körül. Ugyanezt éreztem a Mont Blanc megmászásánál. Döbbenetes volt szembesülni az oxigénhiánnyal. Hiába olvastam róla, vagy másztam már fel 4000 méteres magasságba, az a plusz 800 méter hatalmas erőpróba volt. Az utolsó párszáz méter volt a legnehezebb, mert néhány lépés után újra és újra meg kellett állni, hogy levegőhöz jussak. Akkoriban kerestem ezeket a fizikai kihívásokat, mára főleg a szakma jelenti a fő kihívást és az, hogy ezt a családdal össze tudjam egyeztetni. Mára a térdeim nem bírják a terepfutást, a motorozás lett az új szenvedélyem és a kisebb kirándulások.

Az elődök nyomában

Általános iskolában német tagozatos osztályba jártam. A végzésem előtti években az ottani igazgatónő a Fazekas Gimnázium igazgatója lett és olykor visszaszólt a régi iskolájába, hogy tehetséges gyerekeket szívesen fogadna. A gimnáziumot fizika-biológia szakon végeztem. Apukám alapvetően fizikus volt, bár mindig számítástechnikával foglalkozott. A családban a nagybátyám volt a legközelebbi orvos, nőgyógyász. Apukám a közelmúltban nekiállt a családfa összeállításának, és akkor derült ki számunkra, hogy sok orvos volt a felmenőim között. Sejtésem sincs, hogy ez jelentkezik-e a genetikában. Eredetileg építészmérnök szerettem volna lenni. Precíz voltam, de rajzolni csak vonalzóval szerettem, szabadkezesen nem, így végül nem lettem építészmérnök.

Kézügyesség, precizitás, magabiztosság

A mozgásszervi sebészet iránti elkötelezettségem pillanatok alatt kiderült akkor, amikor anatómiát kezdtünk el tanulni. Imádtam. Egy nagyon aranyos, idős, már akkor nyugdíjas bácsi volt a gyakorlatvezetőm. Ő szúrta ki, hogy ez nekem jól megy. Néha félrehívott, hogy preparáljam ki ezt vagy azt az ideget. Imádtam csinálni. A sebészet főleg kézügyességről szól. Jól csak az tudja csinálni a szakmát, akinek nem fél a keze, ezért mondogatom a fiataloknak, hogy ha nincs otthon 3 fúród és 8 csavarhúzód, amivel otthon barkácsolsz, akkor a traumát se tudod csinálni. 90-ben kezdtem el dolgozni. 94-ben sebészetből, 2000-ben pedig kézsebészetből szakvizsgáztam. Eredetileg traumatológus lettem, később szerettem meg a sebészetet. A kézsebészetnél különösen fontos, hogy szépen operáljunk, nem mindent szétszakítva és ne hagyjunk hegeket. Egy összetört csontot összerakni olyan, mintha otthon cserepekből összerakni egy törött vázát. Az ember keze egy elmondhatatlanul fontos testrész. Egy érzékszerv. Bármilyen jók a mai protézisek – lehet velük tojást vagy szőlőszemet fogni, de érezni nem lehet velük. Mindent el kell követni a kézért, hogy rendeltetés szerint tudjon működni. A láb például ebből a szempontból más, hiszen csak járásra vagy sportra használjuk, amire már tökéletes protézisek vannak. A lábnál sokszor kérdéses, hogy érdemes-e belemenni egy végtagmentő műtétbe, ha utána a beteg egész életében amiatt aggódik majd, hogy ezt a lába, hogy fogja bírni. A kezet a sok funkciója miatt sokkal inkább meg kell menteni, mint a lábat.

Hogy szerette meg a kézsebészetet?

A kézsebészetet a finom és aprólékos volta miatt szerettem meg. A gyakorlataim után a balesetire kerültem, ahol volt egy több évtizede működő kézsebészeti osztály. A csapatba külsősként álltam be és egyből lenyűgözött a mikrosebészet. Olyan volt, mint amikor valaki 50 év rosszul látás után felvesz egy szemüveget és rácsodálkozik a világra. Számomra a mai napig érdekes megvarrni csukló tájt egy artériát vagy boka tájon egy vénát, vagy akár egy ujjon az apró erekkel millimétereken ügyeskedni. Ehhez a területhez sok türelem kell. A leghosszabb műtétem egy éjszaka alatt zajlott le, pontosan 12 órás volt.  A traumatológia és a kézsebészet is nagyon változik. Amikor én kezdtem, akkor még tele voltunk súlyos sérültekkel. Pl., ha egy trabant és egy zsiguli vagy egy kispolszki karambolozott, akkor abból kegyetlen sérülések születtek. A nagyon komoly közúti balesetekből származó sérültek száma radikálisan lecsökkent. A nehézipar pedig automatizálva lett, így az ipari kézsérültek is szinte eltűntek. Sokkal inkább az otthoni barkácsolókat hozzák be.

A gyors döntések soha nem okoztak önnek nehézséget?

A munkámban mindig gyorsan döntök, de otthon mindig azt kérem, hogy az apró dolgokban kíméljenek meg a döntéshozataltól. Az eddigi legmeglepőbb betegkezelési döntésem az volt, amikor egy sok orvost megjárt, 30 év körüli betegemnek, azt mondtam, hogy most nem tudok felelni a kérdésére, ezért menjen haza, én is azt teszem és utánaolvasok a ritka problémájának. Hozta az ilyen-olyan kollégák javaslatait a különböző kezelésekre. Sem ő, sem én nem értettem, hogy honnan jönnek ezek az ötletek. A fiatalember teljesen lelkes és boldog volt a válaszomtól, a bizalom nem veszett el, sőt. Egy hét után visszajött és megoldottuk a problémáját. Nem félek az őszinteségtől, sokkal kifizetődőbb az igazat mondani, és ha olyan, akkor bevallani, hogy számomra is ismeretlen esettel állok szemben. Otthon fellapoztam a 3000 oldalas kézsebészeti szakkönyvem, ami zseniálisan összefoglalja a téma alapjait. Abban a pillanatban, ha rég találkoztam egy dologgal, előveszem és újraolvasom azt a részt.

Sokat dolgozik, éjszakázik. Ezt elfogadják otthon?

A feleségem is egészségügyis, a traumatológián nővér, tehát ő tudja milyen az éjszakázás. Úgy ismerkedtünk meg, hogy egy helyen dolgoztunk még régebben, de már nem ugyanott dolgozunk. Most ment dolgozni a második gyerek után, így néha alig találkozunk.

Külföldi sikerek és hiányok

Két alkalommal volt szerencsém külföldi ösztöndíjjal dolgozni, Ausztriában és Németországban. Rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb. Beszéltem a nyelvet, de olykor azt éreztem, hogy menekülök haza. Ott idegennek éreztem magam. Munka után gyorsan hazamentem és olvasgattam. A kapcsolatok, a magyar nyelv, az itthonlét, egyszerre minden hiányzott. Én valahogy én ide kötődök. Itthon vagyok otthon. 

Volt már valamilyen műtéte ennyi sportos év után?

Életem első motortúráján volt egy lábszártörésem. Én vagyok az egyetlen az országban, aki úgy szedett össze lábszártörést a motoron, hogy nem ütközött össze semmivel, csak egy kavics nekiütődött. Amikor előztem, hirtelen szembe jött egy kamion. Tíz centin múlt, hogy nem haltam meg. Szlovéniában motoroztunk és félreálltam, hogy nekem eltört a lábam. A többiek el sem akarták hinni. Éreztem, hogy nem tudom visszatenni a motorra a lábam, csak úgy fityegett. A mentő bevitt a kórházba, diagnosztizáltam magam és megkértem, hogy tegyenek rá egy gipszet. Teherautón szállítottak Magyarországra, megvolt a műtét és másnap már mehettem is haza. De nem bírtam sokáig otthon. A lábszártöréssel hat hétig mankózni kell, de én az ötödik hétben már a műtőben voltam. A betolt beteg majdnem kifutott ijedtében, de megnyugtattam, hogy csak a lábam rossz, a kezem nem, szóval leültem és megcsináltam. Egyébként rettentő rossz beteg vagyok. Ha elvágom a kezem és elkezd vérezni, akkor azonnal elájulok a saját vérem látványától. Ezt a vegetatív idegrendszer okozza. Ha fáj és vérzik, akkor a legkisebb sérülésem is alig tudom bekötözni, mert rosszul leszek.

A motorozás szerelmese

A feleségem előbb motorozott, mint én, tőle kaptam kedvet. Sok éven át gyógyítottam a sok összetört motorost, megfogadtam, hogy soha nem ülök motorra, s végül mégis nyeregbe pattantam nemrég. Minden ott kezdődött, amikor kiköltöztünk vidékre. Az autópályán a dugóban mindig irigyeltem a motorosokat, amiért gyorsabban haladnak, így meggyőztem magam és beszereztem egy kis robogót. Később egy kicsit nagyobb robogót. Már akkor nevettek rajtam a motoros ismerőseim, akiket valamikor meggyógyítottam és összebarátkoztunk. Ők már tudták mi lesz a vége. Már tavasztól őszig egy nagy motorral járok mindenhova. Olykor eljutok vele egy-egy túrára is. Két gyerekem van, 9 a legnagyobb, és 3 éves a kicsi. Mindkettő imádja a motor hangját. Megállapodtunk, ha jönnek a gyerekek, akkor eltűnnek a motorok, de ezt már elrontottuk. Praktikusnak indult, de ez már szerelem.