Szülész-nőgyógyász, gyermeknőgyógyász, és nőgyógyászati onkológus főorvos

A folyamatos megújulás és újítás igénye jellemzi Dr. Lőkös Béla szülész-nőgyógyász, gyermeknőgyógyász, onkológus főorvost, aki mára szinte minden területét megtanulta a női betegségek gyógyításának. Szülészként több ezer életet segített a világra, onkológusként pedig több száz betegnek adta vissza a gyógyulásba és az életbe vetett hitét. Mint mondja, az egész élete a gyógyításról szól.

A gyerekkorában érték olyan hatások, melyek az orvoslás felé vitték az útját?

Egy Aggtelek melletti kis faluban, Alsószuhán nőttem fel. Mivel nagyon vékony fiúcska voltam, édesanyám sokszor vitt a gyermekorvoshoz, akitől erősítő injekciókat kaptam. Ezek a látogatások olyanok voltak, mintha ünnepre mennénk, mindig a legszebb ruhámat kellett felvennem. A doktoroknak akkor még hatalmas ázsiójuk volt. A falusi emberek félték, tisztelték, szerették őket. Emlékszem, az orvoslás egy kicsit olyan misztikusnak tűnt számomra.

Már ekkor beleszeretett az orvosi pályába?

Nem, ekkor még egyáltalán nem akartam orvos lenni, mivel az elérhetetlennek tűnt számomra, de azt pontosan tudtam, hogy tanulnom kell. Szüleim egyszerű dolgos emberek, édesanyám a háztartásban és a háztájiban dolgozott, édesapám pedig a bányászathoz szükséges gépparknak a beüzemelésével foglalkozó munkacsoportot irányított. Rengeteget dolgoztak, s a munka szeretetét, az elvégzett munka örömét hamar megtanultam tőlük. Sokat meséltek arról, hogy bár kiváló eredménnyel végezték az elemi iskolát, ám paraszti családjuk legkisebb gyermekeiként, ők már nem tanulhattak tovább, az otthoni munkában volt rájuk szükség. Ez igazán fájó pontja volt édesapám életének. Így aztán amikor első osztályba íratott édesanyám, titokban őt is beíratta a szakközépiskolába - akkor technikumnak hívták-, s együtt tanultunk esténként. Tudtam, hogy csak a tanulással tudok előre jutni, kitörni a falusi életből.

Már akkor komoly becsvágy alakult ki Önben?

Pontosan. Mindig úgy éreztem, ha a tanulás révén a nagybátyám képes volt falusi gyerekből az agrártudományi egyetem professzorává válni, s a munka melletti érettségit követően édesapámat is felvették a műszaki egyetemre, én sem adhatom alább. A mai napig él bennem a vágy, hogy megmutassam magamnak és másoknak, mire vagyok képes.

Jól sejtem, hogy akkor még az agráregyetemben gondolkodott?

Nagybátyám a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen tanított, nyári szünidőben a nyaralások kapcsán gyakran bejártunk hozzá az unokatestvéremmel. Falusi gyerekként igen szép és izgalmas helynek tartottam, s a gimnázium harmadik osztályáig agráregyetemre készültem. A váltást egy kedves általános iskolai tanárom biztatásának és az osztálytársaimnak köszönhetem. A jó hírű miskolci Földes Ferenc Gimnázium kifejezetten erős biológia szakára jártam, s a felvételi előtt kiderült, hogy a válogatott osztály harmada orvosira szeretne menni. Az orvos nimbusza még élt bennem gyerekkoromból, s az önérzetem is arra sarkallt, hogy én is oda jelentkezzem.

Nyilván egyenes volt az út az orvosira is…

Hát, nem…, ez volt életem első kudarca. Annyira megilletődtem a szóbelin, hogy alig tudtam megszólalni, így hiába volt maximális pontszámú az írásbelim, nem vettek fel. Szerencsére ritkán adok fel bármit! Már akkor jellemző volt rám: ha egyszer valamibe belevágok, azt végigcsinálom, az orvosit pedig akkor már nagyon akartam. Elmentem a Debreceni Klinikára állást keresni, ahol némi protekcióval az Igazságügyi Orvostani Intézetben kisegítő lehettem. A munkakönyvembe be volt írva, hogy takarító, ami kifejezetten rosszul esett egy jeles érettségi után. A fizetésemből azonban lehetőségem volt egyetemi felkészítőre járni, s ennek eredményeképpen a következő évben már az elsők között vettek fel az Általános Orvosi Karra. Nem volt haszontalan ez az egy év abból a szempontból sem, hogy megismertem az egyetemet, kellő önbizalmat nyertem, határozottan megemberesedtem főként lélekben. Már az egyetem első évében csoportvezető lettem, s csodás 6 évet töltöttem ott.

Akkor már az is körvonalazódott Önben, hogy milyen területtel szeretne foglalkozni?

Igen. Már gyerekként szépen rajzoltam, faragtam, alkottam. S éreztem, hogy a kimondottan jó kézügyességemet és kreativitásomat kamatoztatnom kell. Mindenképpen a manuális szakmákban gondolkodtam, sebészet, ortopédia. Volt azonban néhány szülésznő ismerősöm, akik elragadóan meséltek a babák világrajöveteléről. Nagyon megtetszett, hogy ez nem egy betegség miatti orvosi munka, maga a születés pedig egy külön csoda volt, ami a mai napig lenyűgöz.

Fel tudja idézni az első baba születésének pillanatát?

Még az illatokat is. Negyedéves egyetemista voltam, szülészet gyakorlaton. Nagyon furcsa érzés volt: puha, meleg, csúszós volt a baba, s nagyon megérintett a kibújás pillanatának a varázsa. Ott eldőlt, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A szülészet gyakorlatok végérvényesen megerősítették bennem, hogy ez teljes egészében az én világom. Minden adott volt, amire vágytam: itt lehet operálni, s nem kifejezetten betegekkel kell csak foglalkozni. Ez egy olyan érdekes, teremtő területe az orvoslásnak, ahol naponta megkapom azokat az élményeket, melyek felemelnek.

Az egyetemről visszatért Miskolcra. Ilyen fontosak a gyökerek az Ön számára?

Világ életemben kötöttek a régi dolgok. Tudatosan készültem a miskolci kórházba. Abban az időben igen nehéz volt szülész állást kapni, emiatt az utolsó év nőgyógyászat gyakorlatára már oda kértem magamat, hogy fel tudjam mérni a körülményeket, s engem is kellően megismerjenek. A végzés után pályáztam, s rögtön fel is vettek. Annyira szerettem a munkát, hogy a kötelező egy év katonaság alatt is hétvégenként visszajártam ügyelni a szülészetre. Később is rengeteget dolgoztam: a fiatal orvosokat nagyon befogták az osztályon, sok szülést vezethettünk, műthettünk és rengeteget ügyeltünk. Igyekeztem gyorsan mindent megtanulni. Már akkor évente átlagban százötven szülést vezettem. Emellett tanítottam a helyi egészségügyi szakközépiskolában. Mivel remekül megértettük egymást a serdülő fiatalokkal, felmerült, hogy második szakvizsgaként a gyermeknőgyógyászatot is letegyem. Arra gondoltam, ha az ifjú páciensek számára nyugodt körülményeket tudok teremteni, s elfogadnak orvosuknak, hosszú évtizedekig el tudom őket látni az adott életciklusuknak megfelelően. Igazán boldoggá tesz, hogy az első gyermekbetegeim közül sokan már a lányaikat is elhozták hozzám.

Innen azért elég nagy fordulat lehetett a daganatos betegek gyógyítása. Ezzel a területtel miért kezdett el foglalkozni?

A -90-es évek végén új osztályvezetőnk lett. Pár hete ismertük csak egymást, amikor megkérdezte, hogy ki szeretné elkísérni az egyik betegünk Wertheim műtétjére Budapestre. Engem érdekelt a dolog, mindig izgattak az újdonságok. Ez egy komoly, számomra ismeretlen műtét volt, amit akkor csak néhány onkológiai centrumban végeztek. Döbbenetes élmény volt, ami nagyon mély nyomot hagyott bennem. Ennek elvégzéséhez igen nagy műtéti gyakorlatra, tapasztalatra volt szükség, s ezt igazi kihívásnak éreztem a magam számára. Egész életemben mindig magasra tettem fel a lécet, nagyot kellett dobbantani hozzá. Az onkológiai műtétek is ezek közé tartoznak. Sokat tanultam az István kórházban a szakma legjobbjaitól. Aztán egy ideig Siklós főorvos úr jött hozzánk Miskolcra operálni, s mi asszisztáltunk, később ezeket a beavatkozásokat már ketten végeztük az akkori osztályvezetőmmel. Hosszú és nehéz órákat töltöttünk a műtőben.

Gondolom, lelkileg is. Hogyan viselte azt a sok fájdalmat, amit a betegei átéltek?

Nehezen, de fantasztikus dolog egy daganatos embernek visszaadni az életét vagy a hitét, hogy meg fog gyógyulni. Mind a kettő egyaránt fontos, hiszen sokszor fejben dőlnek el a dolgok. Ha megtudtam győzni arról, hogy van még esélye, sokkal nagyobb ereje volt részt venni ebben a folyamatban. Egyik betegemet úgy küldték hozzám, hogy végstádiumú petefészek rákja van, el lehet képzelni, milyen lelki állapotban volt. Kértem, bízzon bennem, van még remény, hogy meg tudjuk menteni. A hasában egy óriási daganat volt, amit egyben el tudtunk távolítani, s amelyről a szövettani vizsgálat kiderítette, hogy nem rossz indulatú, így viszonylag gyorsan visszanyerte az egészségét és az életkedvét.

Úgy hiszem, sokszor pszichológusnak is kellett lennie!

Így van. A daganatos betegek nagyon érzékenyek, tele vannak rettegéssel és félelemmel. A rák szó még mindig azt jelenti a laikusok körében, hogy meg fogsz halni. Miközben egyre több beteget tudunk véglegesen meggyógyítani vagy évekkel, évtizedekkel meghosszabbítani az életét. Hiszem, az utolsó pillanatig erősíteni kell lelkileg a betegeket, hogy képesek meggyógyulni. Sokuknak máig emlékszem az arcára. Volt egy fiatal lány például, akinek mind a két petefészkében akkora daganat volt, mint egy kilós kenyér. Műtét előtt a szövettani vizsgálattal kiderítettük, hogy jóindulatú az elváltozás, így lefejtettük a két „kenyeret”, s megmaradt a petefészek. A hölgy azóta már szült nálunk. Ez is egy kedvenc sikertörténetem.

Az újabb kihívás az osztályvezetői kinevezése volt az életében. Itt egy másik oldalát kellett megmutatnia. Szerette?

Remek dolgokat csináltunk a munkatársaimmal, akik többnyire örömmel és elismerően fogadták az újításaimat. Hogy megmutassuk magunkat, a szülészet-nőgyógyászati osztálynak önálló weblapot szerkesztettem. Igyekeztem a munkát az adminisztráció racionalizálásával, és a betegápolás átalakításával megkönnyíteni. Négy műtőben dolgoztunk párhuzamosan és hét egyágyas szülőszobával vártuk a kismamákat. Később elkezdtem a szülészeti ellátást is megújítani. Bababarát kórházi cím mellett családbarát szülészetet akartam. Magas színvonalú szakmai munka és egészségügyi szolgáltatás volt a cél. Az anyagi bázist a szülészeti osztály alapítványa jelentette, ennek segítségével berendeztünk három szép szállodai szoba jellegű VIP szobát. Az innen befolyó bevételt aztán a szülőszobai részleg átalakítására fordítottuk, melynek olyan modern felszerelése, kellemes, barátságos hangulata lett, hogy egyre többen akartak nálunk szülni. A következő lépésben újabb VIP szobákat és családi szobát alakítottunk ki, ahol bent alhat a papa vagy a választott hozzátartozó. Ebből a szállodai szolgáltatásból újabb bevétele lett az alapítványnak. Képessé váltunk a műtőbe új műszereket beszerezni, s így be tudtunk vezetni új laparoszkópos műtéti eljárásokat. Komplex ellátást alakítottunk ki a daganatos betegek ellátására. A nőgyógyászati osztályon megszerveztem az emlő-ambulanciát, az emlősebészetet plasztikai sebészek bevonásával. Rengeteg időmbe és energiába került, de megérte: kiváló szakmai munka és hatalmas forgalom lett az eredmény.

Ezután már nyugalmasabb időszakra vágyott?

A szülészek sokszor önemésztőek, képesek heti 80-90 órát is dolgozni, amit nem lehet a végtelenségig bírni. Időközben úgy alakult a magánéletem, hogy egyre inkább Budapesthez kötődtem. A Róbert Kórház szemlélete pedig igazán közel áll hozzám. Azt vallom magam is, hogy régen véget ért a paternalista világ az orvoslásban. A betegeket mindig partnernek kell tekintenünk, és kiváló szakmai ellátást kell nyújtanunk. Az egyedüli útja a gyógyulásnak a magas szintű szolgáltatás, a valódi együttműködés, és az empatikus betegellátás.

Mi az az életében, ami Önről szól, s nem a gyógyításról? Mivel tud kikapcsolódni?

Szeretem a természetet, a régi várakat, kastélyokat. Rendszeresen kirándulok, s ha tehetem, szívesen utazgatok is. Az olvasás mellett nagyon szeretem a 30-as, 40-es évek régi fekete-fehér magyar filmjeit, bár igazán a klasszikus zene tud kikapcsolni.

Login

Create a New Account

Contact