Dr. Vasvári Barbara

Tanár? Kutató? Orvos!!!

Kiskoromban anyukám és a nagymamám állandóan azt mondogatta, hogy milyen jó orvos lesz belőlem, és hogy biztos szívspecialista leszek. Sokat szajkózták, de én nem foglalkoztam ezzel. Mindenféle terveim voltak. A tudományok nagyon érdekeltek; a matekot, a biológiát, a kémiát kiváltképp szerettem. Gimiben még úgy gondoltam, hogy tanár leszek, de amikor végiggondoltam, elbizonytalanodtam, nem tűnt túl változatosnak.

Idővel az orvosi pálya kezdett vonzani. Kutatóorvos akartam lenni, hiszen ott a világot meg lehet váltani. Aki kutat, az nem egy embert gyógyít meg, vagy százat, hanem akár egy milliót is.

Nem vettek fel azonnal, így kitaláltam, hogy kipróbálom a szakmát egy évig, egyáltalán bírom-e. A szüleim segítségével a Mentő Kórházban kaptam állást, a Baleseti Sebészeti Osztályon. Elkezdtem ágy mellett dolgozni segédnővérként. Először kicsit keserves volt, majd teljesen beleszerettem. Egyszerűen imádtam. Nagyon jó iskola volt, jó csapatban, jó nővérektől sokat tanultam.

Érzelem és ráció

Aki orvos, és egészségügyben dolgozik, az nagyon sok borzasztó esetet lát. Én azt tartom jó szakembernek, akit még az évek elmúltával is megráz a dolog, és tud sírni. Nyilván nem a betegágy mellett. Nekünk józanul, hideg fejjel kell tudni dönteni, mérlegelni, segíteni, igent, nemet mondani és támogatni. De érezni is kell! Abból lesz jó egészségügyben dolgozó ember, orvos, aki nem munkatárgyként kezeli a pácienst, hanem látja az embert is benne.

Arra tanítom a kollegákat, hogy mikor a műtőasztalra fektetünk egy pácienst, akkor figyeljünk rá emberként is. Meztelenül fekszik, átrakjuk az ágyra, hideg itt, világít ott, vadidegen emberek beöltözve, sapka, maszk, tehát egy borzasztó világ fogadja. Arra kell gondolni, mintha a saját anyukáját, feleségét vagy a gyermekét tenné oda az ember és ezt az érzést meg kell őrizni.

Aki nem érez, az kiég.

Aneszteziológia és szerelem

A jóisten nekem találta ki az anesztezológiát. Véletlenül találtam rá. Az egyetemen, másodévesen ismerkedtem meg a férjemmel. Ő fölöttem járt és baleseti sebész lett. Első gondolatom az volt, hogy én is sebész leszek. Egyszer bekéredzkedtünk egy boncterembe, hogy megtanítson varrni. A kezembe adta a tűfogót, megmutatta hogyan csináljam, de sehogy sem ment. Lelombozó volt, de beláttam, hogy ez nem az én világom.

Akkoriban az egyetemen nem tanítottak "aneszt-intenzívet", nem volt ilyen tárgy. Ma már van belőle vizsga is. Körbejártam Budapestet és egy intenzíves állást találtam végül. Munkába álltam, sokat tanultam és nagyon gyorsan bedobtak a mély vízbe. Éreztem, hogy ez az én világom.

1990 óta aneszteziológus vagyok. Szerelem volt első látásra, és úgy is maradt. Biztos vagyok benne hogy a jó Isten ezt nekem teremtette.

A műtővezető

Műtővezetőként azért felelek, hogy a műtősnők, a műtősfiúk, az altató asszisztens kellőképpen lássák el a feladatukat. Előkészítsék a műtéteket, végig vigyék a műtéteket, és utána lezárják a műtőket úgy, ahogy kell, illetve a következő műtétre fogadóképessé tegyék.

Ez egyrészről szervezési feladat, másrészről legfőképpen egy szakmai irányítást jelent. Én csinálom a műtéti programoknak a kiosztását, ami aztán nem egy könnyű feladat. Úgy kell elképzelni, hogy van egy zsák bolha, és megpróbálod három zsákba szétosztani. Amint kinyitod a száját, ott elszabadult a pokol.

Nálunk csúcsidőben van 6 műtő és 3-4 műtő asztalon folyamatosan dolgozunk. De ha csak 3 műtőt veszünk igénybe, akkor is körülbelül 21 műtét zajlik le egy nap, vagyis akár 10 orvos is operál. Ennek komoly logisztikája van.

Fájdalom és bizalom

Szerintem nagyon fontos az orvos és a páciens közti bizalmi kapcsolat. És ezt az orvos képes kialakítani. A műtét előtt a páciens megjelenik altató orvosi vizsgálaton, az ambulancián. Itt már kialakul egy orvos-beteg kapcsolat.

Figyelmesen meghallgatunk mindent és a beszélgetés végén kipuhatoljuk, hogy megértett-e mindent. Eközben nem szabad, hogy a beteg távolságot érezzen, mert sérül a bizalom. A jó orvos el tudja mondani jól Marika néninek is, hogy mi fog történni. És Marika néni így meg fogja érteni, hogy mi az a laporaszkópos műtét.  Fontos, hogy egyszerűen és érthetően fogalmazzunk, és ne szakszavakkal tömjük ki a pácienst, különben fogalma sem lesz, hogy most egy léggömböt kell lenyelni, vagy kilövik a Marsra.

Amikor pedig már ott vagyunk a műtőben, a mi betegeink mindig megkapják azt, amire szükségük van, egy centtel se kevesebbet, egy centtel se többet. Ha a páciens azt érzi, hogy egy őszinte viszonyban van, akkor reálisabban tudja elmondani, hogy ha valami fáj.  Nem mindig jó, ha megkérdezed, hogy fáj-e valami, mert akkor azt gondolja, hogy elvárod, hogy fájjon. Ébredési szakaszban sosem szoktam mondani ilyesmit, inkább pozitívabban kérdezek: Ugye nem fáj semmi? Két nap múlva, amikor találkozunk, akkor jönnek a mosolyok. Csak mosolygós betegeim vannak.

Szülés fájdalom nélkül

Nekem a „best of” a szülészet. Már az egyetemen is imádtam. Ez a legjobb, a legszebb, hiszen a végén egy gyermek születik.  Az mindent visz.

Mindenkinek más a fájdalomküszöbe. Azt tanították nekünk, hogy mindig a páciensnek van igaza. Ha a páciens azt mondja, hogy fáj, akkor én nem mondhatom azt, hogy nem fáj, mert ő érzi, az az ő fájdalma. Tehát, én abból indulok ki, hogy neki mindig igaza van.

Amikor beszélgetünk egy kismamával és azt hallom, hogy ő semmiféleképpen nem akar epidurált, akkor megjegyzem, hogy ez nem muszáj, csak egy választandó dolog, de miért nem szeretné? Általában ennek hátterében innen-onnan hallott problémás esetek állnak. Szerintem epidurál annak kell, aki tart attól, hogy a fájdalmat nem fogja megfelelően bírni, és azt szeretné, hogy legyen egy nagyon komoly kapaszkodója.

A kispapák is kérnek néha fájdalomcsillapítót. Válogatott dolgokat, de leggyakrabban xanaxot. Viszont én mindig mondom nekik, hogy ne haragudjon kispapa, de ez most nem magáról szól. Támogassák a kismamát és majd dajkálhatnak.

Orvos család

Van két gyerekem. A nagyobbik 25 éves és ő is orvosnak tanul. Megfertőztem, anesztes lesz. Most kezdi a hatod évet az egyetemen, és már kötött is egy önkéntes segítői szerződést a kórházzal, tehát teljesen hivatalosan bejárhat a műtőbe. Sokat bent van, így sokat taníthatom, tanulhat. Ez az igazi hozomány. Nem cadilecc-et kap, hanem tudást.

Szürke eminenciás

Az aneszteziológusok nagy felelősségű, de rejtőzködő, szürke eminenciások a szakmában. A jó anesztest nem lehet észrevenni, hogy ott van. Ott látszik, hogy valójában ki irányít, amikor valami történik, van egy nagy vérzés, és újra kell éleszteni a beteget, és az anesztes azt mondja, hogy állj, és onnantól kezdve neki kell visszahoznia a beteget, vért adni, vérzést csillapítani. Ha az aneszteziológia nagyon híres lenne, akkor sok rossz dolog történne az egészségügyben. Nagy szükség van ilyen szakemberekre.