A szavaknak ereje van - szüléstörténet

"Hálás vagyok, hogy kislányunk háborítatlanul születhetett és sem a szülés előtt, sem közben, sem utána nem történt semmiféle beavatkozás, ami kizökkentett volna minket abból a csodából, amelyben azóta is élünk" - írja levelében egy édesanya, aki egyúttal szülésének történetét is megosztotta velünk.

Szeretnék köszönetet mondani a TritonLife Róbert Magánkórház munkatársainak, valamint orvosomnak, Dékány Ágnesnek és segítőinek, Fantha Zsuzsa, Hasilló Annamária és Kun Laura szülésznőknek, hogy gyermekünk érkezését és az első együtt töltött órákat, napokat felejthetetlenül széppé tették. Mindennél jobban hálás vagyok, hogy kislányunk háborítatlanul születhetett és sem a szülés előtt, sem közben, sem utána nem történt semmiféle beavatkozás, ami kizökkentett volna minket abból a csodából, amelyben azóta is – pont ma három hónapja – élünk.

Hálás vagyok, hogy megtaláltam azt az orvost, akiben teljes mértékben megbízhatok, aki azokat az elveket vallja, amik fontosak nekünk. Még csak álmodoztunk a gyermekünkről, mikor Ágival először találkoztam. Azonnal éreztem, jó helyen vagyok. Ezután az első találkozás és beszélgetés után egy héttel tudtuk meg: kisbabánk lesz. Ági végigkísérte a várandósságom, a találkozásainkkor mindig azt éreztem, egy másik nő, anya, feleség ül velem szemben. Az, hogy egy nagyon jó orvos is, most csak másodlagos volt, hisz nem voltam beteg, „csak” állapotos. Máig naponta gondolunk rá, beszélünk róla – ezúton kérek bocsánatot tőle, ha sokat csuklik miattunk. Barátnőnek, családtagnak érzem, akire mindig számíthattam – értette és érezte minden gondolatunkat, rezdülésünket. Segített egy nagy veszteség feldolgozásában és segített legyőzni a félelmeket, aggodalmakat – nemcsak a testemre és az abban fejlődő kis emberre, hanem a lelkemre is figyelt. A mai napig számíthatok rá, nemcsak jó orvos, jó ember is. 

Nagyobbik gyermekem születésénél – 2008-ban egy másik budapesti kórházban – úgy éreztem, ami a szülőszobán történt, nem rólunk szólt, a főszereplők nem mi voltunk, hanem a főorvos úr (választott orvosom), aki történetesen sietett egy nagyműtétre, így nekünk is sietni kellett: gyorsan kellett szülnöm. Volt hát burokrepesztés, oxitocin, gátmetszés és minden, ami „kell”, mert a „kórházi protokoll” megkívánja. Hónapokig (évekig) nem sikerült feldolgoznom ami ott, akkor történt. Pedig természetesen szültem, a gyermekem egészségesen jött a világra, mégsem tudtam felhőtlenül boldog lenni, mert a lelkemnek fájt az a hozzáállás, ahogy a természetes folyamatba durván beavatkozva meggyorsították a szülést és átvették az irányítást. A fizikai fájdalom elmúlik, de ez a fájdalom nagyon sokáig tartott. Talán most múlt csak el, egy gyönyörű szülés-születéssel, ami felülírt minden eddigi fájdalmat, csalódást.

Bebizonyosodott, hogy jól éreztem: lehet beavatkozások nélkül, a magunk ütemében (ami egyébként gyorsabb volt, mint az oxitocinnal meggyorsított szülésem – az első méhösszehúzódástól számítva három óra, a kórházba érkezéstől számítva egy óra múlva a karomban tartottam a kislányunkat) szülni. Dékány Ágnes doktornő olyan tapintattal volt jelen, hogy még azt sem vettem észre, mikor vajúdás közben a babánk szívhangját hallgatta. Azt viszont észrevettem, hogy nemcsak a férjem, hanem az ő kezét is szoríthatom és hogy mekkora erőt adnak a szavai: „Menni fog, meg tudod csinálni. Bátorság!”. Tudtam, hogy a szavaknak ereje van, de hogy ekkora… Olyan gyorsan történt minden, szerettem volna kipróbálni a kádban vajúdást (esetleg vízben szülést), de erre már nem volt idő. Az otthonosan berendezett szülőszoba franciaágya mellett, egy matracon született meg a kisbabánk, úgy, ahogy mi szerettük volna. Rengeteget álmodoztam arról, hogyan szeretnék majd szülni: szabadon választott testhelyzetben, kórházi műszerek nélkül, szeretetben, biztonságban. Valóra vált. Azonnal magamhoz ölelhettem a kislányunkat és így maradtunk sokáig. Még összekötött minket a köldökzsinór és összetapasztott a magzatmáz. Meg persze az a szeretetburok, amiben azóta is érzem, egyek vagyunk. Hármasban lehettünk az „aranyórában”, gyermekorvosi vizsgálat csak ezután következett, de ez is szinte észrevétlenül – a doktornő nem vitte el a picit, a karomban fekve is meg tudta vizsgálni. Így nemcsak a szülés volt háborítatlan, hanem az azt követő események is. Két óra is eltelt talán az első fürdetésig. Kislányunk bőre azóta is gyönyörű, hiszem, hogy a sokáig a bőrén lévő magzatmáznak köze van ehhez.  

Természete pedig nyugodt, békés – szerintünk a szép kezdetnek is köszönhetően. Nagyon boldogok vagyunk, hogy ilyen szépen jöhetett a világra.

A kórházban töltött napokat is a béke és nyugalom jellemezte. Semmi „kórházszag”, semmi rossz élmény. Csak csupa-csupa jó: mosolygós, kedves orvosok, nővérek és egy végtelenül aranyos takarítónéni. Finom reggeli, ebéd és vacsora. És amit még egy kórházban sem tapasztaltam soha: kopogtak a szobánk ajtaján, mielőtt beléptek volna. Ha segítségre volt szükség, mindig ott volt valaki, akitől kérdezhettem, egyébként pedig hagytak minket egymásra hangolódni, ami tökéletesen sikerült is. Egy pillanatra sem voltunk külön a kislányommal. És ami még nagyon fontos, a szoptatáshoz is maximálisan támogatóan állt mindenki a kórházban.

Mindez, ami velünk történt, számunkra megfizethetetlen. De azért annak is örülök, hogy családunk segítségével meg tudtuk fizetni, nekik is köszönettel tartozom. Kezdetben, mikor kiderült, hogy Dékány Ágnes doktornővel egy magánkórházban tudunk szülni, hezitáltam, megengedhetjük-e ezt magunknak. Családi összefogás nélkül nem is ment volna. Most viszont azt érzem, minden forintért megérte, jól döntöttünk. Nem mindegy, hol és hogyan szülünk – megtapasztaltam. A mostani szülésem után lelkileg megerősödve, feltöltődve vághattam bele a babázásba és lehetek a világ legboldogabb kétgyerekes anyukája, aki most nem panasz-, hanem köszönőlevelet fogalmazgat három hónappal a szülés után. Remélem hamarosan azt is megtudom, milyen háromgyerekes anyukának lenni, mert egy ilyen szép szülés után szinte azonnal kimondtuk a férjemmel: szeretnénk átélni újra!