Prof. Dr. Harmat György

Olyan meleg szeretettel fogta meg a pici újszülötteket az előbbi vizsgálatok során, hogy arra gondoltam, biztosan orvos családba született, és soha nem akarhatott mással foglalkozni, mint a gyerekgyógyászat. Volt családi indíttatás?

A családunkban mindösszesen egy orvos volt, de ő is emigrált, így szoros kapcsolatunk nem volt. A finomságot divattervező édesanyámtól örököltem, aki a Május 1 Ruhagyár művészeti vezetője volt. Édesapám tervosztályvezető volt, ami pedig szigorú matematikai gondolkodást igényelt. Az ő útját követtem a gimnáziumban, ahol matematika- fizika szakra jártam egy kifejezetten erős osztályba.      A fizika nagyon jól ment, de először mégis inkább régész akartam lenni, amikor azonban kiderült számomra, hogy Heinrich Schliemann már megtalálta a trójai romokat, elvesztettem az érdeklődésemet. A biológia érdekelt még nagyon, s ezen belül is genetika izgatott különösen. 

Az öröklés tudománya abban az időben kezdett ismertté válni.  Ön már akkor meglátta benne a hatalmas perspektívát?

Mindenképpen, a gimnázium második évében találta meg Watson és Crick a kettős spirált, ami akkora hatással volt rám, hogy jelentkeztem az egyetemi biológiai szakkörbe, s rögtön kettőbe is.       A központi szakköröknél a legnagyobb professzoroktól tanulhatunk, az egyiket Csányi Vilmos professzor tartotta, aki molekuláris biológusként az első genetikai könyvet jegyezte, a másik kiváló oktató pedig Vida Gábor genetikus volt. Egy sikeres szakköri versenynek köszönhetően a Genetikai Kutatóintézetben is eltölthettem néhány hetet. Akkor még nagyon biológusnak készültem, ezért a gimnázium harmadik évében elindultam a” Ki miben tudós?” vetélkedőn biológiából, amit megnyertem. Ez óriási dolog volt, hiszen a verseny első 2 helyezettjének nem kellett felvételiznie biológiából. Érettségire azonban rájöttem, hogy a biológia önmagában túlságosan elméleti számomra, ráadásul engem elsősorban az emberi genetika és fejlődéstan érdekelt, így inkább az orvosi egyetem mellett döntöttem.

Ott gondolom, újabb meghatározó élmények érték. Mikor lépett be a gyerekgyógyászat az életébe?

Már az egyetem első évében több kutatásban is részt vehettem. A biológiai Intézetben Csaba György professzor mellet voltam demonstrátor, autoradiographiával foglalkoztunk, ez segített megállapítani, hogy a sejteken belül hol jelennek meg a radioaktív anyagok, izgalmas feladat volt. Ebben az évben a Korvin kórház belgyógyászati osztályára kerültem nyáron ápolási gyakorlatra. Délutánra mindig elfogyott a tennivaló, s átmehettem a gyerekrendelőbe, ahol egy igen jó nevű gyerekorvos, Virágh Albert mellé szegődtem. Az újszülött osztályon mindennap végignéztük a babákat, figyeltem, hogyan vizsgálja a csecsemőket. Csodálatos élmény volt. Akkor és ott végérvényesen eldőlt, hogy csecsemő- és gyerekgyógyász akarok lenni.

S mi tetszett meg Önnek a gyerekgyógyászatban?

Már az újszülött is maga a csoda, de ahogy a gyermek fejlődik, változik az varázslatos. Tudni kell, hogy a betegségek jelentős részét már születés után vagy csecsemőkorban lehet először diagnosztizálni, kiszűrni és sokszor gyógyítani. Hatalmas a perspektíva. Egy sor súlyos betegség az oltások bevezetésével megelőzhető, elkerülhető. Általában a gyerekek legnagyobb része még a súlyos betegségből is meg tud gyógyulni.

Emiatt akart klinikus lenni? Hogyan került a Madarász utcai Gyermekkórházba?

A szerencse segített. Gyermekorvosi állás akkor szinte nem volt a fővárosban. Pályázni kellett, s bár az évfolyamelsők választhattak, de a gyerekklinikák néhány állására már voltak jelöltek. Elmentem a gyerekkórház igazgatójához, Kemény Pálhoz, aki elmondta, nincs sok esélyem, de pályázzam meg az egyetlen állást. Szerencsémre az előttem lévő protekciós jelentkezőt felvették a Gyerekklinikára, így bekerülhettem a legnagyobb forgalmú gyermekgyógyászati intézménybe. Kiváló mestereim voltak, akik megtanították a gyerekgyógyászat minden csínját-bínját, még a hematológiával és az onkológiával is foglalkozhattam. Az országban először nálunk volt intenzív osztály Szántó Imre vezetésével, összesen 4 ággyal. Ott végeztem először újraélesztést, intrakardinális injekcióval, amire máig büszke vagyok, fantasztikus élmény volt. Sokféle új technikát is próbáltunk a Madarászban bevezetni. Pénz nélkül sokat barkácsoltunk, a légzésproblémákat például csak házi készítésű készülékkel tudtuk orvosolni. A közkórházban az ügyeletes orvosoknak nagyon korán önállóságra kellett szert tenniük, mindent ellátunk, ha mégis segítség kellett, az idősebb kollégák, akár az éjszaka közepén is, bejöttek a fiatalokhoz. Ez a szellemiség általános volt akkor.

Ezt a filozófiát gondolom Ön továbbvitte, amikor vezető lett, ami elég hamar elkövetkezett…

1989-ben lettem igazgató. Ez egy egyszeri és megismételhetetlen pillanat volt, mert akkor utoljára még választották az orvos igazgatót. Nagy dicsőség volt, mert a kollégáim egy része kért fel, hogy mások mellett én is pályázzak, majd az orvosok 66%-kal megszavaztak. Ezzel egy új időszak kezdődött el számomra, egy igazgatónak a kórház minden nyűgét, baját fel kell vállalnia, a finanszírozást, a szervezést, az orvos képzést. 23 évig voltam a gyerekkórház igazgatója, az utolsó 5 évben a Heim Pál kórházzal együtt. A Madarászt teljesen felújítottuk, átépítettük, egy XXI. századi gyermekegészségügyi intézményt hoztunk létre.

Szakmailag milyen célokat tűzött ki, amikor kinevezték igazgatónak?

Elsősorban modernizálni igyekeztem a gyerekgyógyászatot. Külföldi tanulmányutakra mentem, Angliába, Ausztriába, Svédországba, s amit ott érdekesnek láttam, megpróbáltuk itt is bevezetni. Az onkológiai osztály fejlesztése során például csíramentes boxokat alakítottunk ki, az intenzív- és a sebészeti osztályt is korszerűsítettük steril klímával, új szárnyakat építettünk, modern eszközöket szereztünk be.  S az egész kórházban gyerekbarát környezetet hoztunk létre, tele vidám falfestményekkel, gyerekrajzokkal, játszósarkokkal, foglalkoztatókkal, hogy a gyerekeknek minél jobb legyen. A Heim Pál Kórházban alsó részén például még egy kisállat-parkot is létrehoztunk, ami a gyerekek pszichoterápiás ellátását segíti azóta is.

Az osztályok működése is gyerekbarátabb lett? Új szabályokat vezetett be?

Így van, lehetővé tettük, hogy a mamák folyamatos együtt lehessenek a gyermekükkel, baba-mama szobákat alakítottunk ki, hogy a szülők bent alhassanak. Pszichológusokat is bevontunk a munkába, műtétek előtt felkészítettük a gyerekeket és a szülőket is. Arra törekedtünk, hogy a súlyos beteg ápolása közben is megmaradhasson a bensőséges, családi légkör.

Az Ön nevéhez fűződik az újszülött- és csecsemőkori agyi vizsgálatok meghonosítása. Ezzel a szakterülettel hogyan kezdett el foglalkozni?

Ennek is érdekes története van. Az első gyermekem 1975-ben született, s akkor még nem létezett ultrahang rutin vizsgálat. A Korvin kórház azonban, ahol még korábban medikusként dolgoztam, megszerezte egy konferencia bemutató ultrahang készülékét. S ezzel a kezdetleges géppel a terhesség alatt megfigyeltem a lányom fejlődését. Persze ezeket a képeket össze sem lehet hasonlítani a maiakkal, különböző fekete-fehér villogó foltokat lehetett látni. A következő évben már egy hordozható géphez is hozzájutott a kórház, amit én rögtön kölcsön kértem, Falus Miklós főorvostól, hogy kipróbáljam a gyerekgyógyászatban. Ezzel a készülékkel azonban csak éjszaka lehetett vizsgálni, a képernyőn zölden fluoreszkáló képeket láttunk.

Hány sötét éjszakát töltött bent akkor?

Megszámlálhatatlanul sokat, azonban megérte, mert rájöttünk, hogy a koponya lágy részén, a nagykutacson keresztül be lehet látni. Annyira impresszív volt a kép, mert ez egy szimmetrikus agyi metszetnek látszott, hogy teljesen elbűvölt bennünket. Gyorsan megkértem a neurológusunkat, Szénási József professzort, hogy segítsen elemezni, mit is látunk. Ültünk éjszaka, néztük a gyerekeket, s kiderült, hogy így teljesen felderíthetőek az agyi szerkezetek. Akkor elkezdtünk kóros esteket vizsgálni, és átvittük a gépet az amerikai úti Idegsebészetre, s megvizsgáltunk egy agykamratágulattal, hidrocephalusszal rendelkező beteget, s csodák csodája, tökéletesen láttuk a tágulatot.

Innen aztán gondolom nem volt megállás, hiszen sokkal pontosabban tudtak így vizsgálni.

Könnyebben, fájdalommentesen és röntgen sugárzás nélkül tudtunk diagnosztizálni. Egyre több vizsgálatot kezdtem el végezni, anyagokat gyűjteni. Akkor, 1984-ben már szakorvos voltam a Madarászban, de szerencsémre Kemény Pál igazgató támogatott, s egy OTKA pályázaton annyi pénzhez jutottunk, hogy megvettük az első ultrahangkészüléket, aminek még jobb volt a képi felbontása. Már nemcsak agyi képeket csináltunk, készítettünk hasi, mellkasi, kismedencei vizsgálatot, és a sebészeten a műtőben rögtön élőben kontrolláltuk, igazoltuk a leleteket.

Ezzel elkezdődött a gyermekultrahangnak egy olyan reneszánsza, ami azóta is tart. Mivel közkórházban szinte lehetetlen volt tudományos munkát végezni, megpályáztam egy nem könnyű akadémiai aspirantúrát, amit megnyertem. Külföldi tanulmányutakon vettem részt, két évig pedig az Országos Idegsebészeti Intézetben kutattam, ahol sikerült tovább fejlesztenem ezt a vizsgálati módszert. 1987-ben védtem meg a kandidátusi disszertációmat, majd a kutatásaimból „Neurosonographia” címmel jelent meg a kismonográfiám. Ennek speciális video melléklete annyira jól sikerült, hogy meghívtak Torinóba az első tudományos nemzetközi filmfesztiválra.

Mi volt a legemlékezetesebb pillanata?

Talán az első perinatális műtét. Paraicz Ervin professzorral és Gáti István professzorral közösen végeztünk méhen belüli ultrahangvezérelt folyadék leszívást egy agykamratágulatos magzatnál. A mi technikánkat megelőzően természetes úton nem lehetett ilyen gyermeket megszülni, és nagy valószínűséggel a magzat is súlyosan károsodott és az anya is sérülhetett. A perinatális vizsgálatok is emlékezetesek, hiszen sok súlyos betegséget időben felismertünk, s ezzel sok kis életet, egészséget menthettünk meg az időben elvégzett korrekciós műtétek bevezetésével.

Mivel töltekezik szabadidejében?

Igyekszem minél többet teniszezni, sok régi kedves partnerem van, s az is fontos, hogy jó kondícióban maradjak. Szívesen kutatom a gyermekorvoslás történetét, sőt gyűjtöm az ezzel kapcsolatos képzőművészeti és orvostechnikai alkotásokat is. Ami pedig különleges hobbinak számít, az a tejesüveg gyűjteményem. Csodásan szép darabok készültek a múlt században Európában, különösen Magyarországon. Ebből egy kisebb kiállítás látható a Madarász utcai Gyermekkórházban.

Olyan fantasztikus az egész életútja, hogy akár hátra is dőlhetne, mi mégis a Róbert Kórházban az újszülöttek vizsgálata után beszélgetünk. A gyerekgyógyászatot soha nem lehet abbahagyni?

Ez egy életre szóló szenvedély, ami nélkül nem tudnék élni. Nagyon örülök, hogy végig megmaradhattam gyermekgyógyásznak, bár az igazgatóságom végén külön engedélyt kellett kérnem ahhoz, hogy a vezetés mellett klinikai munkát is végezhessek. Az is nagyon izgalmas, hogy most már az egykori pácienseim csecsemőit vizsgálhatom, ami külön megtiszteltetés számomra.