Az endoszkópos vállműtét csodái: csekély fájdalom, fél év helyett hathetes felépülés – Dr. Hunya Zsolt vállspecialistával beszélgettünk

Legutóbb egy artroszkópos rotátorköpeny varrat műtétet végeztünk. Ezek a minimál invazív artroszkópos műtétek manapság már nemcsak a beteg, hanem a sebész számára is kisebb megterhelést jelentenek, ugyanis ez gyakorlatilag a kéz és az agy megfelelő együttműködésének sikerességén és a technikai felkészültségen alapul, nem a fizikai erőn. A vállsebészetben a finom megoldásoknak, finom mozdulatoknak az alkalmazása az, ami sikerre visz, és inkább mentálisan megterhelő, mint fizikailag, és ezt igyekszem sportolással ellensúlyozni.

Szerintem abból kell kiindulni, hogy egy adott szakmán belül mindenki a legjobb teljesítmény elérésére törekszik, amiből automatikusan következik, hogy a mentális egészséggel is foglalkozni kell. Tehát a jó alvás, a megfelelő táplálkozás és a magunk megnyugtatásának megismerése mindenképpen fontos.

Mindenképp ki kell emelnem, hogy a vállsebészet, azon belül az artroszkópos vállsebészet egy technikai sport. Tehát az átlagos artroszkópos műtétekhez képest 2-3 eszközzel többet használunk. Ahhoz, hogy egy műtét sikeres legyen, a sebész és a team felkészültségén kívül olyan komplex eszközparknak kell hibátlanul működnie, aminek legalább 5-10 eleme van. Az endoszkópos vállsebészetben több olyan technikai elem található, aminek egymagában is működnie kell, illetve ezen eszközök együttműködését is uralni kell, ha valami nem várt esemény történik.

Az első nagyobb lépcső, amikor az ember szakorvossá válik a gyakornoki idő után. Ez mindig egy nagy, általános szakmai kihívás, hiszen egyik napról a másikra teljes felelősséget kell vállalni azokért a műtétekért, amikért korábban igazából nem mi voltunk felelősek. Személy szerint nekem nagyobb szakmai kihívás volt, amikor elkezdtem Angliában dolgozni. Első lépésben a nyelvi környezet megszokása, majd a műtőben zajló tevékenység domináns irányítása, (hiszen a műtőben mindig a sebész irányít), és a megfelelő kommunikáció összehangolása. A harmadik nagyobb mérföldkő az volt, amikor elkezdtem magánellátásban operálni.

Véleményem szerint mindig vannak lépések - hiszen egyre nehezebb műtéteket vállalunk -, amikre igyekszik felkészülni az ember, nemcsak gyakorlatban, hanem elméletben is. Én személy szerint rendszeresen képzem magam, hazai és külföldi továbbképzésekre járok.

Angliai tapasztalataim mellett a kiváló magyar kollégákhoz is ellátogatok időnként, hogy konzultációk során a műtéti technikáimat fejlesszem.

Alapvetően ortopéd sebész vagyok, és ezen belül több területtel foglalkozom. A csípőízületi endoprotézis beültetés terén több mint 15 éves tapasztalattal rendelkezem.  A klinikai háttér itt nagy biztonságot nyújt, ennek révén egyre nagyobb számban végzek csípő revíziós beavatkozásokat is.

Ezen felül persze a vállsebészet a választott szakterületem, amiben immáron több mint 10 éves gyakorlattal rendelkezem. Ezen a területen olyan beavatkozásokat végzek Debrecenben, amiket tudomásom szerint rajtam kívül más nem. Nyilván országszerte nagyon fejlett szakértői csapat van, akik különböző vállsebészeti műtéteket végeznek, de Debrecenben én kezdtem el először endoszkópos rekonstruktív vállsebészetet alkalmazni.

A vállsérüléseken belül sportsérülésekkel, illetve degeneratív eltérésekkel is foglalkozom, és kifejezetten igyekszem a legtöbb vállproblémára a legkevésbé megterhelő megoldást megtalálni, akár műtéti, akár nem műtéti úton, hogy a betegeim elégedettek legyenek. Szerintem az a legfontosabb, hogy a megfelelő betegnek a megfelelő műtétet indikáljuk, a megfelelő kezelési módszert javasoljuk.

Jelentős részben a rotátorköpeny problémáival és más degeneratív eltérésekkel, mint például ízületi kopás, vállcsúcsi szindróma, ütközéses szindróma, ínhüvelygyulladás, váll táji ínhüvelygyulladás. Ezek kifejezetten nagy panaszokat okozhatnak a betegeknek. Fontos hozzátenni, hogy sportorvos is vagyok, tehát elég sok sportsérüléssel is felkeresnek a páciensek. Itt nemcsak profi sportolókra gondolok, hanem amatőr, hétköznapi emberek által végzett erősítések során kialakult vállfájdalmakra is. Itt is kiemelkedő a vállcsúcsi fájdalom, ami egy tipikus edzőtermi ártalom. Gyakran találkozunk szubklinikus ficamként nem megjelenő instabilitásokkal is, amiket nem feltétlenül műtéti úton kell kezelni.

Alapvetésnek gondolom, hogy csak úgy kezdjük el kezelni a vállproblémákat, amikor már van egy pontos diagnózisunk. Ha a fizikális vizsgálat nem elegendő, akkor igyekszem képalkotó vizsgálatokkal kideríteni, hogy egészen pontosan hol is van a fő probléma, és célzottan kezelni azt. Természetesen nem minden esetben van szükség műtéti úton történő problémamegoldásra, ugyanis a vállbetegségek esetében a gyógytorna alkalmazása legalább olyan fontos, mint maga a beavatkozás.

A rotátorköpeny-szakadás egy alattomos betegség, szakmán belül úgy szoktunk fogalmazni, hogy a rotátorköpeny-szakadás az őszüléssel együtt jön a késő 50-es években. Valójában az utcán sétáló, bármilyen fizikumú vagy aktivitási szintű 65 év feletti emberek közel fele szenved valamilyen szintű rotátorköpeny-sérülésben. Ezen problémák sokszor akkor kerülnek felszínre, amikor a beteg elszenved egy sérülést, és akkor látjuk, hogy ez már egy régebbi történet. Ezzel szemben, ha valakinek sportsérülése alakul ki, például elcsúszik síelés közben, vagy bukik egy kerékpárversenyen, vagy maga alá fordul a karja egy focimeccsen, akkor nyilván akutan is kialakul, ami akkor egy akut fájdalmat jelent.

A vállízület, illetve azon belül a glenohumerális ízület még az átlagos napi tevékenység során is igen nagy igénybevételnek van kitéve. Itt nem a porc kopik el, mint mondjuk a térd vagy a csípő esetében, ahol a teherviselés a fő feladat, hanem a rotátorköpeny.

Mindig az a legnagyobb ortopédsebészi teljesítmény, ha egy sportolónak, vagy fizikai munkát végző páciensnek úgy tudjuk helyreállítani a funkcióját, hogy az eredeti szinten, vagy még jobban tud teljesíteni. Nekem most egy konkrét eset jutott eszembe, amikor egy hivatásos falmászó páciensem rotátorköpeny-problémával jelentkezett. Ennek a betegnek megoperáltam a vállát, végigcsinálta a rehabilitációt, és gyakorlatilag annyira jól sikerült a beavatkozás, hogy utána még egy alpintechnikával foglalkozó vállalkozást is indított, míg korábban alkalmazottként végezte a munkáját. Ő nagyon-nagyon hálás volt.

Igen. Amikor egy beteg vizsgálatát, előjegyzését végzem, akkor mindig igyekszem egyrészt célzottan kezelni, másrészt pedig megtalálni a legoptimálisabb megoldást az adott páciens számára. Az ortopédia területén különösen fontos figyelembe venni, hogy a kezelés során felmérjük és figyelembe vegyük a beteg igényeit, aktivitási szintjét és sporttevékenységének jellegét, sporton belül pedig az időzítést is. Tehát, hogy idény végén, idény közepén, versenyidőszak előtt van-e, és hogy egyáltalán milyen stádiumban van. Ezek alapján kell megválasztani a megfelelő műtéti technikát. Én ezek közül mindig a kevésbé ártalmas, minimál invazív műtéti technikákat részesítem előnyben. Ezen belül az artroszkópia kiváló lehetőséget teremt, hogy olyan problémákat is tudjunk kezelni, amit esetleg nyílt műtéttel nem célszerű. A vállartroszkópia napjainkban már olyan technikai adottságokkal rendelkezik, amivel a fiatalkori vállproblémák 70-80%-át lehet kezelni, és sok esetben sokkal jobb eredmények is elérhetők. Ez azért van így, mivel az endoszkópos technikával az apró eltéréseket is megtaláljuk a vállban, a nyílt műtétnél pedig csak célzottan egy problémát tudunk megoldani, de nem tudjuk a kísérő problémákat kezelni. Úgy érzem, a vállízületi endoszkópos sebészeti technika a legkorszerűbb ellátást, amit a betegeinknek nyújtani tudunk.

A felépülés a különböző típusú sérülések, illetve problémák esetében eltérő. Olyan összehasonlítást tudnék tenni, hogy egy nyílt rotátorköpeny-varrat esetében a betegeknek 6 hétig kartartó hevederre volt szüksége, és nagyon sokszor a műtét után még 6 hónappal is mozgásbeszűkülésük volt. Ma már egy artroszkópos rotátorköpeny-varrat után a kartartó heveder 2, maximum 3 hétig szükséges, az is csak a komfort céljából, gyakorlatilag azonnal levehető a műtét után. Sőt, bizonyos típusú szakadásoknál még kartartóra sincs szükség, és a műtét után 6-8 héttel már általában a teljes mozgástartomány észlelhető. Egy kis mozgásbeszűkülés lehet, de az rövid időn belül teljesen megszűnik. Tehát a 6 hónap kontra 6 hét eléggé meggyőző, úgy gondolom.

A másik pedig a fájdalom kérdése. Amikor még nyílt rotátorköpeny-varratokat csináltunk a 2000-es évek elején a betegek 3-4 napig feküdtek az osztályon, mert még a műtét utáni napon is nagy fájdalomcsillapító igényük volt, ami ezt szükségessé tette. Ezzel szemben az artroszkópos technikával a betegek már a műtét másnapján gond nélkül elhagyhatják a kórházat.

Az AI egy nagyon izgalmas területe egyrészt az orvoslásnak, másrészt a kutatásnak. Én jelen pillanatban még inkább a kutatásban látom ennek létjogosultságát, de valamikor az orvoslásban is beköszönhet.

Igyekszem apró lépésekkel kihívások elé állítani magam, és azt szeretném, hogy az artroszkópos és a nyílt vállműtétek teljes palettája biztonsággal elérhető legyen a páciensek számára Debrecenben is.

A másik, hogy egy-két fiatalabb kollégám is elkezdett belekóstolni a vállsebészetbe, aminek kimondottan örülök, mert itt Debrecenben én kezdtem először, ami egyrészt szerencse, mert nagyon sok páciensem lett így, másrészt átok, mert nehéz volt úgy fejlődni, hogy mindent nekem kellett kitalálnom, és most úgy látom, kialakulóban van egy szakmai csapat. Tervben van egy fizioterápiás centrum, ahol komplex rehabilitáció áll majd a páciensek szolgálatára.