Dr. Szakonyi Tibor

Mi volt az a pillanat, amikor úgy döntött, hogy orvos lesz?

Egy kis zalai faluból származom. Szüleim, bár maguk nem voltak értelmiségiek, a nővéremet és engem a tanulás szeretetére neveltek. Nem volt kérdés, hogy a tudás viheti előre az életünket. Szerettem a biológiát és magát a természetet is, így két választás között vívódtam a gimnázium végén, elmenjek erdőmérnöknek Sopronba vagy az orvosira Pécsre. Nővérem, aki 6 évvel idősebb nálam,  akkor már ötöd-éves  orvostanhallgató volt. Sokat mesélt nekem, így az ő útja is példa volt előttem.  A másik ok, hogy  édesapámnak sajnos volt egy komoly betegsége, láttam a küzdelmet az egészségéért, s ez végérvényesen megerősített abban, hogy az orvosi hivatást kell választanom. Nem titok, hogy az orvosok akkori megbecsülése, és kiemelt tekintélye is vonzó volt számomra.

A szülész-nőgyógyász szakmát is tudatosan választotta vagy a véletlennek volt köszönhető ez a döntés?

Inkább a véletlennek, harmadéves koromban ugyanis még pszichiáter szerettem volna lenni. Nagyon megtetszett a pszichiátria, ahogy újjászülettek a páciensek, izgalmas volt belelátni az  emberi lélek rejtelmeibe. A pécsi Honvédkórház főorvosánál gyakorlatoztam,  Osváth professzor úr nagyszerű ember volt, akitől  retentően sokat tanultam emberségből és a szakmáról is. Érdekes területtel, az öngyilkosság megelőzésével is foglalkoztunk. A tanár úr irányítása mellett kidolgoztunk például egy olyan tesztet , amellyel ki lehetett szűrni a gyengébb idegzetű sorkatonákat, akik esetleg meggondolatnul cselekedtek volna fegyverrel a kezükben.

A pszichiátria iránti vonzódásban benne volt, hogy aki ezt jól csinálja az életeket menthet.

Így van.

Ettől nincs is olyan messze a szülészet, ahol viszont életre segíthet.

A hitvallásomat tekintve valóban közel vannak egymáshoz, de a választásba a magánéletem is belejátszott.Megházasodtam és két év múlva megszületett az első lányom. Pécsről az újpesti kórházba kerültem szigorlóként, és a  szülészeten egy nagyon jó, fiatal csapat volt, akik marasztaltak. S bár remek ajánlásom volt az itteni Honvédkórházba, a jó személyes kapcsolatok és kollektíva mellett döntöttem. Ennek a baráti közösségnek volt köszönhető, hogy végül nőgyógyász lettem.

Most is fontos,  hogy egy jó közösségnek lehessen a tagja, s azon belül tudjon munkálkodni?

Ez mindig nagyon fontos volt számomra, most is az. A nőgyógyászatot pedig hamar megszerettem. A pszichiária  nagyon jó előtanulmány volt ahhoz, hogy a betegeket jól tudjam megszólítani, képes legyek  bármelyikükkel kapcsolatot teremteni. Sohasem voltam annyira céltudatos, hogy ne alakuljak folyamatosan a körülöttem lévő világhoz. Hiszem, hogy ez az állandó alkalmazkodás a fejlődés záloga, s a szakmai utam is ezt bizonyítja. Ha nem lett volna meg a rátermettségem, a  pszichés érzékenységem, pszichológia tudásom, a jó manualitásom, nem ezt a szakmát választom. Akinek nincs jó kézügyessége, nem tud szépen operálni.  Miután az első pár évben folyamatosan jó visszajelzéseket kaptam, éreztem: itt van fejlődési lehetőségem. Abban időben rengeteget operáltunk és nagyon sok szülést vezettünk le, évente legalább kétszázat..Havonta 10-15-szer kellett ügyelni, s legalább ennyi volt a telefonos ügyelet is. 1973-ban kerültem a  Róbert Károly Kórházban, ahol új szülészet épült, amit 1977ben adtak át.

Soha nem gondolta, hogy ez már sok, elég volt?

Nem, nagyon szerettem dolgozni. Bár a család hiányzott, a gyerekeim most 40 évesen is viccesen mesélik,  sokszor fénykép kellett, hogy tudják ki az apjuk. Kéthetente szombat reggel bementünk és hétfő este értünk haza. De nem lázdadt senki, akkor harc volt minden szülészállásért Budapesten. Milyen érdekes, hogy most meg harc van az orvosért. Kísértések persze az én időmben is voltak, hogy elmenjen az ember máshová, de én hűséges típus vagyok. Itt is remek volt a közösség, ami sokat számított. Lehetett kitől tanulni, aztán lehetett kit tanítani.

Mi volt ebben a több, mit 40 évben a legszebb pillanat?

Nagyon sok szép pillanat volt, hiszen közel 4000 gyermeket segítettem a világra. Igazán szívet melengető volt, amikor a nálam szült mamák hozták a lányaikat, sőt az unokájukat is. Szakmailag nagyon sokat jelentett számomra, amikor jött egy új főorvos és megtanított a kismedencében operálni, ez talán a legfontosabb lépés volt ahhoz, hogy daganatos betegséggel küzdő nőknek is tudjunk segíteni. Fontos szakmai pillanatként  emlékszem az ultrahang megjelenésére is a 80-as évek elején, hisz ez sokkal pontosabb diagnosztikát tett már lehetővé. Egyszer például egy  nagyon erősen vérző mamát hoztak be az osztályra, kollégáimmal vita alakult ki közöttünk, hogy végezzünk-e  egészségügyi küretet vagy sem. Határozottan állítottam, hogy az ultrahangos vizsgálaton látott aprócska magzat él, s nem engedtem elvetetni. Nekem lett igazam, a megszületett gyermek most az egyik lányommal egyidős.

De voltak vicces momentumok is. Egy szép egészséges fiúcskát hoztunk világra, aki azonnal ordítani kezdett, a fején egy hatalmas dudorral, majd mikor abbahagyta sírást, a dudor eltünt. Nagyon megijedtem. Kimentem az édesapához, és finoman elmeséltem a látott tünetet, aki erre a boldogan megölelt.  Rám hasonlít a fiam!- mondta boldogan, és erőlködve megmutatta az ő dudorát. Persze meghatározó pillanatok voltak a kinevezések,  az alorvosi, az adjunctusi, a főorvosi kinevezés, és megtiszteletetés számomra, hogy szinte  valamennyi nőgyógyászati társaságnak tagja lehetek.

Nehéz pillanat lehetett, amikor 2007-ben kiderült, hogy az egészségügyi reform megszünteti a szülészeti osztály finanszírozását. Nagy bátorság kellett egy  magánkórház megszervezéséhez…

Bátorság és józanság kellett ahhoz, hogy ne zuhanjunk össze. Pár kollégámmal felmértük a helyzetet, s mivel a működési  engedélyünket nem vették el csak a finanszírozást,  elhatároztuk, hogy magán-ellátás formájában működünk tovább.Ehhez partner volt a Nyírő Gyula Kórház menedzsmentje, így a gyors szervezés megvédte az ott dolgozó szakembereket és a jól működő osztály létét. Ez hihetetlen nagy tervezéstv és odafigyelést igényelt. Ma már 200 fős szakembergárdával dolgozunk és másfél milliárdos az évi forgalmunk.

S gondolta volna annak idején, hogy 9 év alatt ekkora magánkórházat tud majd felépíteni?

Nem gondoltam. Abban biztos  voltam, hogy lehet jó  szülészetet és nőgyógyászatot a sebészettel együtt csinálni. Abban a széleskörű szakellátásban azonban, amit ma már nyújtani tudunk, csak reménykedtem. Évente több, mint 2500 műtétet végzünk és  30.000 főre tehető járóbeteg-forgalomunk nagysága. A tavalyi 300 millió forintos beruházásnak köszönhetően pedig egy XXI. századi modern kórházzá vált a Róbert Kórház.

Milyen vágya maradt még? Mit szeretne a következő években?

Újabb elégedett és boldog betegeket szeretnék látni, ez a legfontosabb. Jó lenne látni azt is, hogy még újabb szakmák, új technikák, új műtéti eljárások kerülnek a házba, tehát hogy mindaz, amiért a kezdetektől dolgoztam, kiteljesedik. S nagyon szeretném látni, hogy a szellemiség, amit mi alapítók meghonosítottunk, továbbfejlődik. A hitvallásunk, hogy amikor a beteg belép a kórházunkba érezze, itt minden és mindenki azért van, hogy őt a gyógyuláshoz vagy szülészet esetén az örömszerzéshez hozzásegítse. Alapelvünk: légy alázatos a  beteggel és légy alázatos a betegséggel szemben. Legalább ilyen fontos,  hogy a gyógyítónak partnernek kell tekintenie a páciensét.

Ez a hozzáállás szembemegy az orvostársadalomban megszokott paternalista szemlélettel…

Így van, de amikor már tehettem a saját környezetemben már a 70-es években próbáltam lebontani ezt az orvosi feudalista rendszert. Fiatal orvos koromban sokszor láttam, hogy  mit nem szabad csinálni, s azt is  megtanultam egy életre. Csak akkor lehetünk sikeresek a gyógyításban, ha egyenrangú félként bánunk  a beteggel. A szülészet pedig a legszebb dolog a világon. Nem mindegy, hogy hogyan vezetek egy terhességet 7  vagy  8 hónapig,  hogyan éli meg az anyuka a terhességét,  hogyan éli meg a vajúdását, az újszülött érkezését. Mindez maghatározó lesz mind a kettőjük életében, kapcsolatában, s abban is, hogy akar-e majd újabb gyereket az édesanya. Az orvos partnere a betegnek és beteg partnere az orvosnak. A kórház megnyitása után ezt folyamatosan tanítottam is a kollégáknak. Mi, az alapítók már korábban előfutárai voltunk a könnyed és természetes szülésnek.Talán ennek a filozófiámnak is köszönhetem, hogy nem égtem ki a 43 év alatt, bár most igyekszem visszavonulni, ami nehéz feladat. Nagyon szeretnék a négy gyermekemmel és a  négy unokámmal többet foglalkozni. Eddig csak hétvégi nagypapa voltam, s ott is van még teendőm.

Mivel fog még feltöltődni? Van valami hobbija?

Szeretek utazni, most arra is lesz időm. Biztosan sokat megyek a Balatonra, ahol nagyon jól ki tudok kapcsolódni. Az évek során felhalmozódott hiátusokat betöltésére is lesz időm. Átnézem a könyvtáramat, elolvasom az elmaradt könyveket, sokat járok majd színházba, s végre elég időt tölthetek majd a barátaimmal is.