Dr. Willner-Haring Péter

Nyitottá tett…

Az anyukám pedagógus, az apukám vegyészmérnök, aki Angliában lett kereskedelmi tanácsos, így én 6 évesen egy angol iskolába kerültem, ahol anyanyelvi szinten megtanultam angolul. Ez a szocializmus éveiben volt, amikor még meglehetősen zártak voltak a határok. Megismerni egy másik országot, megismerni másfajta embereket, az angolok életritmusát, életmódját, találkozni más emberekkel nagy élmény volt számomra és rendkívül nyitottá tett. 10 évesen kerültem haza.

A végén jó lesz…

Általános iskola után egy nagyon komoly felvételivel kerültem be az Apáczai gimnáziumba, annak is egy kiemelt osztályába. Ez nagyon jót tett nekem. Bár utáltunk ott lenni és minden perc szenvedés volt, már akkor éreztük, hogy ez a végén jó lesz. És jó is lett. Egy edzőtábor volt, ahol megtanítottak egy csomó dologra, legfőképpen tanulni. Az első pillanattól kezdve úgy edzettek minket, hogy ha majd vezető beosztásban kerülünk, akkor annak megfelelően tudjunk beszélni, improvizálni, emberek elé kiállni, viselkedni.

Vegyész akartam lenni…

Eredetileg vegyész akartam lenni, mert apám vegyész volt. Egyszer a pincében megtaláltam az apám laborját és elkezdtem azzal játszani. Kétszer háromszor benne voltam az első tízben az OKTV-n, amivel be lehetett kerülni felvételi nélkül az egyetemre. Ám egy alkalommal csak 12. lettem, és a kémiatanárom lehülyézett, meg olyanokat mondott, hogy én szégyent hoztam rá. Na, akkor eldőlt a dolog, hogy nem leszek vegyész. Hihetetlen, hogy milyen fordulatoknak köszönheti az ember a sorsát…Végül orvosira mentem.

Egyetemi évek…

Az Apáczai miatt nagyon könnyen elvégeztem az egyetemet, akkor kezdtem el sportolni. Először urológus akartam lenni, negyedév környékén fordultam a sebészet irányába. Közben az első évtől vállaltam nővéri munkát a Margit Kórházban, aztán az intenzív osztályon voltam ápoló és műtősfiú. Valójában nem voltam rászorulva, nem azért csináltam. Elsősorban szeretek dolgozni és érdekelt a szakma, bejártam volna fizetés nélkül is, de hát akkor még volt diákmunka, szívesen vették föl a diákokat, kár, hogy most ez már megszűnt. Angliában például mielőtt felvételiznek az egyetemen, kötelező nyáron elmenni kórházba megnézni egy pár dolgot, ami azért jó ötlet, mert van, aki rájön a végére, hogy abszolút nem érdekli az egész.

Pályakezdés…

Az esztergomi kórház ösztöndíjszerződést kötött velem, hogy végzés után ott dolgozzam. Mátyus Lajos osztályán kezdtem, aki Littmann Imre (a magyar sebészet megteremtője) közvetlen tanítványai közé tartozik. A neve fogalom volt, és jó érzés volt, hogy a régi nagy sebészek közül legalább egyet megismerhettem a személyében.

Amikor Mátyus Lajos nyugdíjba ment, helyette Jankovics Mihály került oda Miskolcról. Érdekes személyiség volt, egy bárói családból származó, de falura kitelepített család sarja. Vele az első pillanattól kezdve szoros barátságba kerültünk, és nagyon megszeretett engem. És mivel ő benne volt a sebészeti társaságok vezetésében, így kongresszusokon szinte mindig előadóként és elnökként szerepelt. Mellette néhány év alatt még elég fiatalon, de már „Péter”-ként ismert az országban a szakma.

Laparoszkópos sebészet…

1992-ben hallottam először a laparoszkópos sebészetről, amikor még egyáltalán nem volt ismert Magyarországon. Akkoriban mindenki azt mondta, hogy a kulcslyuk sebészet egy baromság és hogy ennek semmi jövője nincsen. Én valahogy úgy éreztem, hogy van és kistoppoltam Amszterdamba. Egy nagy épületre az volt kiírva hogy Britten House, surgery (sebészet), és hogy professzor Benzdorf. Bent volt egy nagyon szimpatikus ember, akinek elmondtam, hogy Magyarországról jöttem és mivel laparoszkóp Magyarországon még nincsen, jó lenne ha idejöhetnék. Meghívólevéllel odamentem fél évre. Pénzem persze nem volt, úgy lett lakásom, hogy operáltam valakit, aki elment világkörüli útra, üres maradt a lakása, beköltöztem. Ott hagyott egy autót is, lett autóm is. Végül egy kis plusz pénzzel és azzal a tudással jöttem haza, aminek az igazolásával az esztergomi kórház a klinikákkal együtt az elsők között kapott laparoszkópot ingyen, mert nem volt senki más, aki értett volna hozzá. Valójában akkor még nem voltam szakorvos, de a főnököm azt mondta, hogy majd ő tartja a hátát. Így kezdődött a laparoszkópos pályafutásom.

Proktológia

Néhány év múlva szólt valaki, hogy van egy új magánkórház, keresnek oda sebészeket. Először ügyeletet vállaltam, de fél év után a részlegvezető sebészprofesszor megbetegedett. Addigra megtapasztalták a munkámat és felkértek arra, hogy legyek én a főorvos, úgyhogy így lettem 1999-ben, 10 éves orvosként részlegvezető sebész.

Ott fedeztem fel a proktológiát, mert kiderült, hogy milyen hihetetlenül fehér ez a terület. Kiderült, hogy mennyire kevesen foglalkoznak vele, és mennyire szakértelem nélkül. Hat évvel ezelőtt beválasztottak a proktológiai társaság vezetőségébe. Erre azért vagyok büszke, mert saját jogomon kerültem be, eredményeim alapján, és a privát szektorból elsőként.

Róbert Magánkórház

Amikor váltottam, felkerestek a Róbert Kórházból a kollégák. Kiderült, hogy közös az érdeklődésünk néhány fiatal nőgyógyásszal, akik a szakmájukban szintén kimagaslót alkotnak. Láttam, hogy az eszközök és a környezet megfelel azoknak a minőségi elvárásoknak, amit a privát egészségügynek tudnia kell. Itt ugyanis hiba nélkül kell tudni dolgozni, és ehhez megfelelő környezet kell. Ehhez képest mégis az árait szinte irreálisan alacsonyan tudja tartani. Itt kezdtem el az egészségügynek a legújabb fehér területével foglalkozni, amit úgy hívnak, hogy perineológia. Ez a női kismedencét összefüggő rendszerként gyógyítja.

A Kismedence Gyógyászati Központ egy megvalósult álom

2010 körül találkoztam a perineológia fogalmával, ami a gátgyógyászatot jelenti. Nagyon szimpatikus volt az a holisztikus szemlélet, amivel Belgiumban volt lehetőségem találkozni. Az a tapasztalatom, hogy ezidáig élesen különvált a nőgyógyász, a sebész, az urológus, a gyógytornász tevékenysége, pedig a kismedence problémák pont ezeken a határterületeken helyezkednek el. A szakembereknek csapatként kellene együtt dolgozniuk annak érdekében, hogy a páciens a lehető leggyorsabban jusson a megfelelő orvosi ellátáshoz. Eljött az ideje, hogy Magyarországon is meghonosítsuk ezt a komplex hozzáállást, hiszen Nyugat-Európában már szinte minden kórházban működik perineológiai központ.

Miért ezt, miért így?

Én nem gondolkodom azon, hogy miért ezt csinálom. Hosszú ideig vadvízi túrákat vezettem. Sodródtunk egy folyón nagy sebességgel, és jött egy akadály. Az akadályhoz közel gyorsabban folyik a víz és nekem egy kombinációval meg kell oldanom azt a dolgot. Ha nem oldom meg jól, fel fogok borulni, megfulladok. Kombináció van több is. Olyan ez, mint a sebészet. Jön a beteg, fáj a hasa, kinyitom. Aztán meglátom, mi van ott. Akkor megint döntök, és a jó döntések sorozatával a megoldás útvonalát kell megtalálnom. Egy szituációban nyugodtan tudok dönteni és teljesíteni. Például a műtét során nem izzadok, nem izgulok, de utána nagyon rosszul tudok aludni. Van olyan sebész, aki műtét közben esik szét és ezzel az egész műtét szétesik, mindenki ordít és fröcsög a vér. Ezért választottam az úgynevezett extrém sportokat is, a többi unalmas. Szeretek vitorlázni, szeretem, ha erős szél van, szeretem, ha helyzet van, viszont nem szeretek versenyezni. Nem szeretem, ha fotóznak, nem szeretem, hogy serlegekkel kiálljak, nem azért csinálom, hogy elismerjenek.

Család

Egy nyugodt, kiegyensúlyozott családban nőttem fel, amit az anyukám családcentrikussága és az apukám anyagi háttere alapozott meg. Mondhatom azt, hogy no para család vagyunk.

A legjellemzőbb sztori erről az, mikor a feleségem eltörte a lábát síeléskor, és hívtuk anyámat. És nem az volt, hogy jajjajajj, hanem jó, akkor ki megy a gyerekekért a suliba, ki vesz kenyeret, nekem holnap műtétem van… és mindenki beállt oda, ahova kell, nincs pánik, kapkodás, hisztéria. Úgy, ahogy a műtőben…

Róla mondták