Személyre szabott térdprotézis: a páciens igénye dönt
Általában is igaz az orvostudományra az óriási és gyors ütemű fejlődés, de ezen belül hangsúlyosan igaz az ortopédiára és a protetikára. Ezzel párhuzamosan egyre szélesedik azok köre, akik ortopédiai beavatkozásra, akár csípő- vagy térdprotézisre szorulnak. Ennek egyaránt része a kitolódott élethossz, illetve a civilizációs tényezők.
Dr. Biró Csaba ortopéd főorvos szakterülete az alsó végtag ízületeinek (térd, boka, csípő) sebészete. A legkorszerűbb gyógyítási módszerekről, ezek lehetőségeiről, előnyeiről, műtétekről, protézisekről is kérdeztük a főorvost, de szóba kerül a mozgás, annak hiánya, a sport, a megterhelés, és valamennyinek az ízületeinkre gyakorolt hatásai.
Mit jelentenek valójában, a gyógyítás tekintetében az ortopédia területén történt orvostechnikai újítások?
Nagyon sokat. Csaknem a mindent jelentik, mind a protetikában, mind például az artroszkópos sebészetben. Míg régen egy apró beavatkozásért egy ízületet fel kellett tárni, ma a korszerű optikák és műszerek segítségével olyan dolgokat meg tudunk az ízületen belül csinálni, ami korábban elképzelhetetlen volt. Az artroszkópos sebészet rendkívül sokat tesz hozzá ahhoz, hogy egy beteg minél optimálisabban, minél kevesebb fájdalommal essen át egy műtéten, illetve minél gyorsabban épüljön fel. Ez ugyanúgy igaz a protetikára is: egyre jobb műszerekkel, egyre pontosabban tudunk dolgozni, de időtállóbbak az implantátumok is, nem mindegy, hogy például 5 évig szolgál ki, vagy 25 évig, így ma már egész életciklusokra tudunk tartós megoldást biztosítani.
Ez azt is jelenti, hogy a műtéti lehetőségek sora is bővült? Több mindenre nyújt ma megoldást az ortopédia?
Hadd érzékeltessem ezt egy konkrét példával. Napjaink egyik gyakori témája a meniscus sebészet. A meniscus a térdízület két fontos porckorongja. Amikor én elkezdtem a pályafutásomat, ennek a sebészete kimerült abban, hogy a leszakadt részeket eltávolítottuk. Ezt követően ezek hiányoztak a térdízületből, és evidens tény volt, hogy ez felgyorsítja az ízület kopását. Napjainkban ezeket a porckorongokat, meniscusokat, nem automatikusan eltávolítjuk, hanem igyekszünk helyrehozni, ízületen belül megvarrni, rögzíteni eredeti helyükre – ennek alapvető feltétele, hogy olyan eszközökkel rendelkezzünk, melyek közül 5-10 évvel ezelőtt sem állt némelyik a rendelkezésükre. Az például, hogy az ízületben egy kis téren belül varratot tudjunk létrehozni, abszolút technikai háttér kérdése. Így ma már sokkal több esetben egy teljes értékű térdet tudunk visszaadni a pácienseknek, ráadásul sokkal kíméletesebben. De a keresztszalag sebészetre ez ugyanúgy igaz. Régen például teljesen eretnek dolognak számított az, hogy egy elszakadt keresztszalagot megvarrjunk, a beteg szalagot el kellett távolítanunk, és pótolnunk kellett grafttal. Amikor műanyag graftok merültek fel, rendkívül sok szövődménnyel jártak, és az lett a szakma következtetése, hogy műanyag szalagokat soha többé ne ültessünk be. Napjainkban megvarrjuk a szalagokat. Ehhez olyan speciális fonal- és fémimplantátumok szükségesek, amelyekkel az ízületen belül nagy biztonsággal varratokat tudunk ölteni, ezt a szalag tapadásának megfelelően tudjuk rögzíteni, és mintegy megtámogatva a szalagot, egy részlegesen szakadt szalagot gyógyítani tudunk. Ez azért is fontos, mert olyan receptorok vannak a szalagban, amelyek a térd helyzetérzékelését, optimális működését segítik, míg, ha eltávolítjuk, akkor károsítjuk ezzel ezeket a funkciókat is.
A gyógyítási lehetőségek bővülése azt is jelenti, hogy ma már eredményesebben kerülhetjük el, vagy legalábbis késleltethetjük a protézis felmerülését térdfájdalmak esetén?
Igen. Az előbbi példánál maradva, ha a térdízületen belül mondjuk hiányzik valakinek a porckorongja, akkor 4-6, de akár 8-szoros is lehet ettől kezdve a térdízület kopása, egyszerűen a természetes terhelésnek köszönhetően. Egyáltalán nem mindegy, hogy valakinek 50 éves korában kell egy visszafordíthatatlan protézisműtétet végezni, vagy mondjuk 70 éves korában lesz erre szüksége. Ez azért is fontos, mert ha 50 évesen végezzük, az illetőnek nagy eséllyel élete során újabb műtétre lesz szüksége, egyszerűen a protézisek élettartamából eredően. Ma 20-25, esetleg 30 éves egy protézis élettartama, egy fiatal páciensnek tehát érdeke a lehető leghosszabban elkerülnie, pusztán azért, hogy később egy második és igen megterhelő újabb műtétet elkerüljön.
De közben a protézisek is nagyot fejlődtek.
Abszolút. Nagyon kicsi ma már annak az esélye, hogy egy protézis tönkre menjen. Ezek nagyon speciális fémötvözetekből készülnek, rendkívül nagy teherbírásúak, de a bennük lévő műanyag komponensek vagy kerámia szintén rendkívül kopásállóak. Az esetek döntő részében a csont elhasználódása, kopása eredményezi a „lejárati időt”, vagyis nem az implantátum „romlik el”, hanem a csontszövet megy tönkre a természetes kopás, csontritkulás vagy akár sérülések nyomán, és a csontszerkezet veszíti el azt a képességét, hogy meg tudja tartani a protézist. Lényegesen ritkább az, hogy a protézis kopik el vagy sérül. Elméletileg persze lehetséges, különösen extrém körülmények között. Ha valaki extrém módon használja, illetve terheli, akár munkájából, akár hobbitevékenységéből adódóan, akár túlsúlyt helyez rá (szó szerint nem mindegy, hogy 120 kilót vagy 80-at kell megtartania évtizedeken keresztül egy protézisnek), akkor természetesen ez befolyásolni fogja a protézis élettartamát is. Egy másik kategória a beleset, ez bárkivel előfordulhat. Viszont, ha egy protézis környezetében következik be törés, és a protézis kilazulásával jár, az önmagában cserét jelent, és olyan technikai megoldásokat, amelyek a baleseti sebészet és az ortopédia komplex együttműködését igénylik már.
Általános érvényű, hogy egy protézissel óvatosabban kell élnünk, mozognunk a világban?
Ez a protézis tervezésénél is fontos kérdés. Jelesül, hogy mi az igény vele szemben. Egy 70-80 éves embernek általában az az igénye, hogy ne fájjon a térde, járni tudjon, bevásároljon, mozogjon az unokáival. Míg, ha a páciens egy sportos 50 éves, aki fejben 30, ő mindent akar ugyanúgy a térdével: nem pusztán járni, futni, de teniszezni vagy síelni is. A mi feladatunk az, hogy ebben támogatást nyújtsunk. Van eset, amikor a páciensnek nem az az igénye, hogy életmódja hátrányaival szembesítsem, vagy elmondjam, hogy megszűnnek panaszai, ha nem focizik többet, hanem az esetek többségében pontosan tudja, hogy mivel jár az életmódja, és szeretné csinálni, ehhez kér segítséget. Ebben igyekszem segíteni, ha adottak a feltételek. Ezzel szemben, ha azt mondanám, hogy tökéletesen beültettem egy kitűnő protézist, és garantáltan kitart élete végéig, ha nem csinál semmit, akkor majdnem azt mondanám, hogy kár volt megcsinálni. Az igény egy protézissel szemben az, hogy az aktív életet és a mozgási szabadságot támogassa – gyakorlatilag ez az értelme. Természetesen azt minden esetben elmondom, hogy mi az ajánlás és mik a kockázatok, az én felelősségem, hogy jól informált legyen, majd ő maga hoz döntést ennek fényében. Elfogadom azt is, ha úgy dönt, hogy visszavesz a tempóból, illetve azt is, ha úgy dönt, hogy számára az az igazi öröm, attól lesz boldog, hogy kockázatokat vállal.
Ha már az életmódot és a kockázatokat említi: hogyan kímélhetjük a leginkább az ízületeinket, a kopást, illetve hogyan kerüljük el az ortopéd orvost?
Az ortopédia vonatkozásában mindaz a prevenció része lehet, hogy csökkentem azokat a tevékenységeket, amelyek koptatják az ízületeket. Ez viszont sokszor a lehetetlen kategória. Nemegyszer egy műtét utáni rehabilitációt például azért nem tud betartani a páciens, mert egyszerűen dolgoznia kell, meg kell élnie. És számos más nagyon gyakorlati példa van. Szóval a prevenció sokszor elméleti dimenzió: pontosan tudjuk, hogy mi volna az ideális, a másik oldalon viszont ott zajlik az élet.
Hogyan mozogjunk, illetve hogyan sportoljunk okosan?
Gyakorlatilag a versenysportokra kivétel nélkül igaz, hogy károkat okoznak a szervezetünkben. A hobbisportokban a mérték és gyakoriság lehet az egyik kulcs. De hogy mi a jó limit, az nagy kérdés. Egy angol professzor például azt kutatta behatóan, hogy mik lennének az optimális terhelési módok. Ráadásul olyan közösségben – primitív társadalmi közösségeket vizsgált Dél-Amerikában – ahol azt az életmódot folytatják, ami az embernek tízezer éveken át a sajátja volt. Az egyik szembeötlő konklúzió az, hogy senki nem sportol azért, hogy erősebb legyen, szebb legyen, gyorsabb legyen, hobbijának éljen stb. Horgásznak, vadásznak, földet művelnek, de mindennek célja van, ezért természetes limitje is van. Ezzel szemben mi döntően ülő életmódot folytatunk – ez rendkívül sok problémát okoz –, majd a hosszas ülésből intenzív erőlködésre váltunk, nagy inaktivitás után naponta-kétnaponta edzünk, és ez megint problémát okoz. Ezekkel a megerőltetésekkel kaput nyitunk a sérüléseknek, de felgyorsítjuk az ízületeink kopását is. Szóval nehéz a modern társadalmakban meghatározni az optimális szintet. Az egyik fontos dolog, amit mondani, akár tanácsolni szoktam a pácienseimnek, hogy figyeljenek a rendszerességre és a mértékletességre. Bármit mozognak, rendszerességük és fokozatosságuk legyen benne. Ha heti egyszer elmegyünk, és nagyot edzünk, akár extrém sportokat is űzünk, az biztos, hogy nagyobb kárt okoz, mint hasznot. Az egyensúly megtalálása azonban mindig egyénre szabott feladat.
Valójában valamennyien ortopédiai esetek vagyunk, csak idő kérdése?
Teljesen így van. Nézzük például a gerincünket. A természet úgy tervezte, alakította ki, hogy négy felfüggesztése van. Évmilliókig négykézláb jártunk. Képzeljük el azt a hidat, amelyet egyszer csak megfogunk, elforgatunk 90 fokban és felállítjuk: össze fog rogyni. Ennek a terhelésnek van kitéve a gerincünk állandóan. Az eredeti rendeltetésével, statikájával, biomechanikájával ellentétes funkcióra késztetjük mind az állással, mind azzal, hogy ülünk. A nyereség oldalon ott van a kezünk: egy kitűnő, egyedi, finom szerkezet, de ennek az árát fizetjük a gerinc, és ezzel összefüggésben, a csípő és a térd problémáival. Ki korábban, ki később.
GoodID belépés